Szolgálat 24. (1974)
Tanulmányok - Giacomo Lercaro: A szeretet a zsinati tanítás világánál
istentiszteleti ténykedésre, ha a lelki ismerete nem diktálja ezt neki. Csodálatos fény ez, elismerése minden emberi lény méltóságának, a lelkiismeret belső szentélye szabadságának! A szeretet egyetemessége így körről-körre bővült, mindig egyforma ragyogással, mígnem magába foglalja az egész világot, az egész emberiséget: íme a „Gaudium et apes" kezdetű konstitúció — azelőtt „13. szkémának“ hívták —, amelyben az Egyház, sőt minden egyes krisztushivő szolidárisnak érzi magát a többi emberrel, megosztja örömeiket és reményeiket, aggodalmaikat, gyötrelmeiket és problémáikat. Ez igazán egyetemes jellegű szeretet! Ez a csodálatos világosság úgy fogja fenntartani a történelemben és a századok során a II. Vatikáni Zsinatot, mint egy világítótornyot, amelyet egy adott pillanatban a Gondviselés gyújtott meg a világban, akkor, amikor annyi árnyék, önző harcok megannyi árnya nehezedett rá. Az egyetemes szeretetnek ezt a világítótornyát nem szabad összetéveszteni a hamis irenizmussal, vagyis a megalkuvó engedményekkel, egészen addig, hogy megkülönböztetés nélkül összekeverjük az igazat a hamissal. Hanem magának az igazságnak állítása ez szeretetben (veritatem facientes in caritate), vagyis a másik ember véleményének tiszteletben tartásával. E világítótornyon fölépülhet, kigyúlhat, szórhatja fényét a szeretet lángja, mindenféle irenizmus vagy szinkretizmus veszedelme nélkül, ami a szeretet elárulása lenne. Megvan viszont — a „Gaudium et spes“ konstitúcióval szólva — az „okos, de nyílt párbeszéd“, hogy a bármilyen hitű vagy akár nem hivő emberekkel együtt építsük a földi várost. Igazán az egyetemes igazságot tárja így elénk a Zsinat ragyogó világossággal, a legvigasztalóbb módon! Egy másik jegy, amely még beljebb vezet a szeretet jellegébe úgy, amint a Zsinat látta, a katolicitás mély érzéke. Szándékosan mondtam „mélyet“, hogy ne „újat" mondjak, bár van valami újság ebben a közvetlen múlthoz viszonyítva. De semmi esetre sem teljesen új, csak felújult: mert a katolicitás iránti igazi érzék feledésbe merült, elhomályosult, és most újból napfényre került. Egy kicsit zavarossá vált ugyanis azzal, hogy a nyugatra korlátoztuk, a Földközi-tenger vidékére, kifejezetten görög jellegű szellemi, vagy kifejezetten római jogi kategóriákra. Bizonyos, hogy Isten gondviselése folytán a katolicizmus bölsője a Földközi-tenger medencéjében ringott, ehhez fűződnek első kapcsolatai, első fejlődése, ezen a vidéken pedig a görög-római világ jellegzetes filozófiai és jogi elgondolást hozott létre. Ez tagadhatatlan történeti tény. De amint akkor az Evangélium találkozott a görög gondolattal, amint akkor az Egyház találkozott a római „ius“-szal, úgy találkozik Evangélium és Egyház mindenkor az emberiség lelkiségével, mindenütt, minden nemzet, minden nép, minden faj, minden nemzetség, minden törzs, minden hagyomány körében. Mindenekelőtt pedig az Egyház megérezte, hogy belső határai nem esnek egybe külső határaival. Az Egyháznak megvannak a maga igen világos külső 15
