Szolgálat 24. (1974)
Tanulmányok - Giacomo Lercaro: A szeretet a zsinati tanítás világánál
sült, hogy a Zsinat vele fejezte ki a szeretetnek ezt az evangéliumi gyökerű egyetemességét: Isten minden embernek Atyja akar lenni, zsidóé és pogányé megkülönböztetés nélkül: a pogányok sem „idegenek és jövevények, hanem fiák“ Isten házában (Ef 2,19). Isten nem akarja, hogy bármi megkülönböztetés legyen az ő családjában, még férfi és nő között sem. A nő fölemelkedése, ami modern vívmánynak látszik, minden bizonnyal a kereszténység igazi gyümölcse. Mint mondottuk, az „ökumenizmus“ szónak eredetileg sajátos értelme volt. De a modern szóhasználatban a szeretetnek azt a nyelvét foglalja össze, amely a Zsinaton konkrét módon is kifejezésre jutott két szabályban. Ki kell emelni ezt a két szabályt, mert itt az egyetemes szeretet gyökerénél járunk. Az első: fölülkerekedés az egoizmuson és individualizmuson, vagyis nemcsak az egyes ember személyes, alanyi önzésén, hanem mindenekfölött a kollektív kaszt-, osztály-, ideológiai, törzsi önzésen. Tehát fölébe kerekedni mindannak, ami megoszt, mert az mindig önzés; méginkább ha kollektív jellegű, mert akkor még rosszabb a személyes önzésnél. A megoszlás tényezői közé tartozhatnak: a teológia, a történelem, a százados küzdelmek vagy az elkövetett és elviselt igazságtalanságok, a pozitív vagy negatív érzelmek és az életszabállyá vált hagyományok. Hadd említek meg egy epizódot, amelyet nemrég olvastam (vö. Carretto: Levelek a pusztából): Egy nyolcéves muzulmán gyerek szomorúan jön este haza, nem szól semmit. Az elbeszélés szerzője megkérdezi: „Mit csináltak veled, mit mondtak neked, mi történt?" A gyerek egyszerre sírva fakad. „Miért sírsz?“ „Mert te a pokolba jutsz, és én szeretlek.“ „Én a pokolba jutok?“ „Igen“ — feleli a gyerek. „Honnan tudod?“ Nagyapa mondta" — viszonozza a kicsi; a muzulmán nagyapa minden szava kétségbevonhatatlan. „Nagyapa azt mondta nekem, hogy minden keresztény a pokolba jut.“ Amikor elváltak, már a beszélgetés másik résztvevője is sírt. A szerző hozzáfűz ehhez egy másik személyes emléket: Amikor nyolcéves gyerek voltam, mint az a másik, a harangtorony árnyékában éltem. Egy nap a kis faluba jött valaki, és könyveket osztogatott. Akkor hallottam először ezt a szót: biblia. Egyszerre zaj támad a téren: egy asszony hozzávágja a könyvet az osztogatóhoz; a gyerekek követ vesznek a kezükbe és feléje hajítják; én is kivettem a részem a kődobálásból. És este, a májusi ájtatos- ságon, a plébános megdicsérte híveit, mert megvédték a hitüket. Ez hát a Zsinat nyitotta új lap: jussunk túl a lelkűnkben minden ilyen hősiesnek magasztalt, hagyományossá vált magatartáson. A második szabály viszont abban áll, hogy alkossuk újjá azt, ami egyesít bennünket. Annyi ilyesmi van, olyan mély, olyan nagy dolgok! Ebből születtek meg a Zsinat koncentrikus körei, amelyeket a konstitúciók, a dekrétumok, a nyilatkozatok lángjai alkotnak. E körök középpontjában a római katolikus apostoli Anyaszentegyház áll, istentiszteletével — liturgia —, hitével — 13
