Szolgálat 24. (1974)

Halottaink - Neumann István (Boday J. - Ft. Neumann)

Anyánk sokat sírt miatta. Már nem azért — mint kezdetben —, hogy velük mi lesz öregségükre, hanem mert nem lehetett pap fia. De mikor találkozott Sándorral, az igen szépen megnyugtatta, hogy nem az a fontos, mi a szerepe, hanem az, milyen tökéletesen éli azt. Nem is hagyta segítség nélkül szüleit. Mindig figyelemmel kí­sérte sorsukat, és gyakran anyagilag is segítette őket. 90 éves korban haltak meg. Ezután sem szakadt el testvéreitől. Évente sorba látogatta őket. Naszályon a szerény plébánosi fizetésből éltek ketten, egy szobában, és hama­rosan jól éltek: Sándor a kertből jobb megélhetést teremtett. Szakácskönyveket szer­zett be, érdeklődött, kérdezősködött a sütés-főzés tudománya felől, s hamarosan rendes ételeket állított ki konyháján. Mosott, vasalt gazdájára. Varrógépén foltozta a rongyos ruhaneműt, még a zoknikat is ügyesen géppel foltozta meg, mivel munkától durva ujjaival a stoppolás nem ment. Ha kántor nem volt; ott segített: harmóniumon két ujjal — jól — kísérte az éneket. Még énekkart is vezetett. Szabad idejében otthon odaült a harmóniumhoz, s szinte minden este elénekelte a lorettói litániát. Állandó olvasmánya a Szentírás volt. Ha nem munkaszerszám volt a kezében, akkor a rózsa­fűzért forgatta. A napi szentmisét, szentáldozást soha el nem mulasztotta, még a nagy házimunkák után is — disznóölés, kapálás, aratás — megjelent a templomban. Heti szentgyónását mindig főnökénél végezte. Tisztalelkű férfi volt: a nagy darab ember piros arcából gyermekien tiszta tekintet nézett az emberre. Feleslegesen beszélgetni nem szokott: zárkózott ember volt. Minden rábízott dologgal a végtelenségig takarékoskodott. Ruháit mindig maga mosta és javította, s ingeiből szinte csak a gomblyuk maradt az eredeti, a többi már folt hátán folt. Nemcsak munkájával, hanem emlékezőtehetségével is sokban segítségére volt plébánosának. Pl. ha az megkérdezte tőle, hogy ezt vagy azt a példát elmondta-e már prédikációiban, ő megmondta még azt is, mikor és hol. Ha valakinek a nevét főnöke elfelejtette, csak arcvonásaira vagy külsejére emlékezett, ö megmondta ezekről a nevét is, lakását is. Mondhatni egész életében csak kettőt tett: imádkozott és dolgozott. 1974.febr. 21-én is épp az esti szentmiséről sietett haza, hogy mire főnöke és a két káplán hazaér, készen legyen a vacsora. Az útkereszteződésnél jött egy motorkerékpár. Át akart még sietni előtte, amikor a motor is fékezett, felborult, s rázuhant két utasával együtt. Eltört a válla, karja, a lába bokában, a medencecsontja megrepedt. A mentők bevitték, s egy hétig nagy türelemmel viselte a fájdalmakat. Ezután a törött tagokat begipszelték, és őt hazavitték. Tüdőgyulladás lépett fel. Plébánosa önfeláldozóan ápolta, de ő sajnálta ezért, s kérte, hogy vigyék vissza a kórházba. Az újra és újra fellépő tüdőgyulladás teljesen elgyengítette szívét, s két hónap múlva egyik éjjel csendesen meghalt. Halála ápr. 26-án volt. Holttestét hazahozták Szentivánra. Apr. 30-án temették. Olyan volt, mintha ünnepélyes, díszes nagy esküvő lett volna a faluban. Közel 40 pap állta körül ravatalát, 20 lazarista atya koncelebrálta érte a szentmisét. A hívekkel megtelt templomban ennyi áhítattal még alig találkoztunk. Nagy lélek volt: testvéri minőségben és munkájában papi lelkülettel dolgozott. Németh Katalin és többek emlékezései NEUMANN ISTVÁN (1910 — 1974) Mindig fájó, ha búcsúznunk kell egy kedves személytől, akivel az ember évtizede­ken keresztül mint igazi barát együtt volt. így vagyok én is most, amikor meg akarok emlékezni barátomról, Neumann István langesgeislingi plébánosról, akit az Úr magá­hoz szólított ez év február 28-án. 107

Next

/
Oldalképek
Tartalom