Szolgálat 24. (1974)
Halottaink - Németh Sándor lazarista testvér (Németh K.)
táplálták. Agyhoz szegezve is tovább dolgozott, hallgatva a felolvasott leveleket és tollba mondva a válaszokat, átadva az iskola minden ügyesbajos dolgát a főnöknőnek, és vizsgáztatva őt az előrelátható nehézségek megoldásából. A napi munka végeztével mindennap az ágyában misézett. Éjszaka pedig szenvedett és imádkozott. Protestáns orvosa az üdvözítő megváltó szenvedéseiben való részvételről beszélt ágya mellett; láthatólag jól esett neki. Nagycsütörtök éjjel valamiképpen közvetlenül is részesedhetett Urunk agóniájában (testileg-e vagy lelkileg, ki tudja), mert ő, aki oly türelmesen szenvedett, és már csak kis kézmozdulatokra volt ereje, azon az éjszakán magasba emelte és tördelte kezeit, hangos, megdöbbentő „ó, ó“ kiáltásokkal. Reggel megrémültem arckifejezésétől. Délelőtt csillapító injekcióval enyhült a helyzet. 12 előtt sürgősen hívtak. Erős hangon Jézus nevét emlegettem neki, majd lassan, tagolva mondtam: „Pater, in manus tuas commendo spiritum meum ..." Erre arca felderült, kis mosoly jelentkezett rajta. Ez volt az utolsó életjel: az Úr halálának ünnepén az Ö végső szavai kísérték át az örökkévalóságba. Egy órával később arca csodálatosan átalakult: végtelen komoly boldogság áradt el rajta, olyan volt, mint egy szemét szemérmesen lesütő boldog kis gyermek. Mondtam az apácáinak: „Ez az ő utolsó üzenete nektek! Ezt véssétek emlékezetetekbe. És azután már csak az ő örök örömujjongása között gondoljatok rá és keressétek őt, nem a koporsóban.“ Az iskola előcsarnokában ravatalozták fel. A megyéspüspök végezte a szertartásokat, 50 pap misézett vele együtt. Két iskolásokkal zsúfolásig megtelt busz kísérte el utolsó útjára Changhuaba, a jezsuita temetőbe. Kívánságára a mise után elénekeltük helyette a Magnificatot, hálaadásképpen azért a sok kegyelemért, amelyekkel a jó Isten egész életében elhalmozta. Koch István — Maron József NÉMETH SÁNDOR lazarista testvér (1903— 1974) 1903 márciusában született Fertőszentmiklóson, mint a család 14. gyermeke. Kilenc meghalt két éven aluli korban, öt élő közül ő volt a legkisebb. Szüléink gazdálkodtak, és egy kis vegyeskereskedésük volt. Két nővére volt hozzá korban legközelebb, azokkal játszott legtöbbet együtt, és sok női mesterséget eltanult, aminek későbbi élete során jó hasznát vette. Mint iskolás igen jó tanuló volt és állandó mi- nistráló: rá mindig számíthatott a plébános úr, nyáron is. Jámbor, derűs lélek volt mindig. 11 éves korában beíratták Sopronban a bencés gimnáziumba. Azon a nyáron kitört a háború. Bátyját az elsők között vonultatták be. Apánk úgy határozott, hogy Sándor ne menjen el a háztól, mert ő egyedül nem győzi a munkát. Sándor zokszó nélkül kimaradt, mielőtt még megkezdte volna a gimnáziumot. Úgy élt, mint a vele egykorú fiúk. Kocsmába soha nem járt. Rokoni lakodalmakon csodálták versmondó tudását, jókedvét, csak azt nem értették, miért nem táncol. Békés természetű volt. Anyánk szavára mindig hallgatott. Mikor bátyánk a háború végén hazakerült, a gazdasági helyzetünk miatt nem tanulhatott. Nem zúgolódott miatta. Sokat dolgozott. Apánk néha rászólt: Nem kell ám megszakadni! 1923-ban vagy 24-ben a faluban missziót tartottak a lazarista atyák. Köhler atya volt az egyik vezető. Sándor vele beszélt először a szándékáról. Addig még szüleinek sem mondta, mire határozta el magát. Tőle kapta meg az útbaigazítást, hogyan szentelheti Istennek életét mint laikus testvér. Először Budára, onnan Lakocsára került. Egy időre Piliscsabára helyezték, később Pásztoriban volt. Mindenütt gazdasági munkával foglalkozott. j951-ben meglátogatta Borostyán József lazarista atyát, aki Naszályon működött mint plébános. Nála is maradt mint háztartását vezető testvér. 1960-ban főnökét Balfra, majd 1966-ban Győr- szentivánra helyezték. Ö hűségesen kísérte és szolgálta mindenütt, teljesen ingyen. Munkájáért egy fillért sem kért. 106
