Szolgálat 23. (1974)

II. Újszövetség - F.-J. Steinmetz: Mária, a meditáció ősképe (Lk 2,19)

bele evangéliumába Lukács ezt a megjegyzést Mária magatartásáról. Mi is okulhatnánk belőle.

Talán még figyelemreméltóbb ebben az összefüggésben a második hely, amelyen Lukács hasonlóképpen figyelmeztet Jézus Anyjának meditativ magatartására. A tizenkétéves Jézus húsvéti jeruzsálemi útjának története ez. Ennek a történetnek is mély, sokrétű jelentősége van, nem lehet egyhamar kimeríteni. Próbálhatnánk egyszer új szempontból megérteni, mint az elvesztett és újra megtalált boldogság történetét. Exegetikailag persze közelebb fekvő és helyesebb, ha Jézus szüleinek fájdalmas tapasztalatáról szóló ábrázolási kísérletet látunk benne: Mária és József megdöbbenve kénytelen megállapítani, hogy fiuk egészen Istenből és Istenért él. „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, apád és én szomorúan kerestünk“ (2,48). Ő ezt felelte: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám házában kell lennem?“ (2,49)

Ez a nézeteltérés nem a múlt egyszeri eseménye, amely legföljebb történelmi érdeklődésre tarthatna számot. Eléggé igazolja ezt mindennapunk, amelyet állandóan eltöltenek az idősebb és ifjabb nemzedék közötti kínos ellentétek. Ahol csak új élet fakad, ahol csak valami szokatlan magatartás mutatkozik, erre a fájdalmas kérdésre is sor kerül: Miért, hogyan teheted ezt velünk? Ezt nem vártuk volna tőled! Miért nem itt vagy, ahol voltaképpen a helyed lenne? Ez emberileg érthető, és bizonyára elkerülhetetlen. De nem szabadna megállapodni itt. Legalább meg kellene hallani a feleletet is, a lehetőség szerint türelmesen kellene próbálni megérteni, és számolni azzal is, hogy Isten meglepő módon hívhat valakit.

Amit az evangélium tudósítása e tekintetben Jézus szüleiről mond, az kétségtelenül maradandó jelentőségű. Hallják fiuk feleletül adott ellenkérdését. „Ám nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat“ (Lk 2,50). A vita egyelőre mégis megszűnik. „Jézus velük ment, visszatért Názáretbe, és engedelmeskedett nekik“ (2,51). Misztikus módon kifejezve: abban a pillanatban, amikor alázatosan egyetértünk Istennel, megszűnik a fájdalmas szakadék boldogságkeresésünk meg Isten szuverén, felfoghatatlan akarata között. Ez semmi esetre sem azt jelenti, hogy minden további nélkül, irracionálisán lemondjunk a magunk akaratáról és gondolkodásáról. De megkívánja, hogy akkor is készek legyünk számolni az események és történések mélyebb, isteni értelmének lehetőségével, amelyet nem értünk meg mindjárt. „Szavait anyja mind megőrizte szívében“ (2,51). Ismét megmutatkozik itt a nem éppen könnyenhivő, de növekedni kész embernek ez a jellegzetes vonása. Közvetlenül az éppen lezajlott történetre vonatkozik, a bánkódva keresett, és végül (három nap múlva! ez aligha puszta időadat!) a

67