Szolgálat 23. (1974)

I. Ószövetség - Sántha Máté: Isten eszközei (2Kir 5)

éri csak az igazi meglepetés. Elizeus kiüzen: fürödjék meg hétszer a Jordánban, és megtisztul. Egy pillanatig úgy látszik, minden hiába volt. A csalódott ember felháborodása akkora, hogy azonnal hátat akar fordítani az országnak. Nem így képzelte — és örök-emberi módon nem képes fölismerni a közeledő jót másképp, csak ahogy remélte, ahogy lefestette magának. Ráadásul a próféta megalázta, hiszen szóba sem állt vele, az ország első tisztviselőjével, s megsértette hazafias érzelmeit: nem jobbak-e Damaszkusz folyói a Jordánnál? (El kell ismernünk: Náámán nem ok nélkül morgolódik, hiszen az Ábána és a Fárfár csakugyan szép, tisztavizű folyó, a Jordán vize pedig zavaros.)

A történetnek ezen a pontján lépnek közbe újból a szolgák. Istennek megint efféle együgyű emberekre van szüksége, hogy visszaterelje a helyes útra, amit a „nagyok“ elrontottak. Náámán egyetlen megmen- tője, hogy emberséges úr lehetett, akit szolgái szerettek (itt is atyjuknak szólítják), és mertek szólni hozzá. Egyszerű okoskodásuk abban áll: ha valami nagy dolgot mondott volna a próféta, azt is meg kellene tennie gyógyulása érdekében, hát akkor ezt a csekélységet miért ne? Az érvelés olyan átlátszóan tiszta, hogy lehetetlen józan ésszel elutasítani. Náámán lecsillapul, enged, megfürdik és megtisztul.

Most már végre megérti az egésznek az értelmét. Az az Isten, aki ilyen nevetségesen alkalmatlan eszközökkel: cselédek szavával, egy sárosvizű folyó hullámaival ilyen eredményt hoz létre, csak az igaz Isten lehet, a mindenek fölötti űr. Visszatér a prófétához, hogy elmondja nagy vallomását: „Immár tudom, hogy nincs másutt Isten az egész földön, hanem csak Izraelben.“ Elizeus, aki — nyilván az úr parancsára — nem avatkozott közvetlenül a gyógyulás művébe, természetesen nem fogadja el a felkínált ajándékot sem. Egyszerű közvetítő akar maradni, és semmi más. Abba a kicsit furcsa módba sem szól bele, ahogyan a hadvezér az igaz Isten tiszteletét ezután meg fogja valósítani életében: Izrael földjéből visz magával, azon mutat be áldozatot otthon is, de azt nézze el neki az ür, ha királyát elkíséri a bálványtemplomba és ott leborul vele a bálványok előtt . . .

Még egy utó játéka van a történetnek. Megjelenik még egy szolga: a jók, az önzetlenek után, akik tudtukon kívül Isten szándékait képviselték, a gonosz, a kapzsi. Pedig hozzá illenék ez legkevésbé, hiszen a próféta szolgája. De Isten nem személyválogató, és az ember szabad. A házasságtörő Dávid a Messiás ősatyja lesz, Jézus mellett viszont ott az áruló Júdás. A nevét is tudjuk ennek a hitványnak: Giezinek hívják. (A jó többnyire csendes és névtelen — a rosszról mindmáig többet szoktunk tudni.) Utánaered a boldogan hazafelé tartó Náámánnak, és ura nevében megzsarolja. Büntetése szörnyű: Náámán betegségét kapja meg. Nem aránytalan-e ez néhány ezres árú ezüstért és két váltás ruháért? Igaz, Elizeus robbanékony dühe következményeinek nem egy pél34