Szolgálat 23. (1974)

I. Ószövetség - Sántha Máté: Isten eszközei (2Kir 5)

két elveszítsék, s ilyen halálnál rosszabb sorsra jusson. Senkisem sejtette, a zsákmányoló katonák éppoly kevéssé, mint a leányka maga, micsoda messzetekintő szándékai vannak ezzel az eseménnyel a Gondviselésnek: egy „nagy és tekintélyes embert“ akar meggyógyítani reménytelen, szörnyű betegségéből, s így az igaz Isten hatalmát elismertetni a pogány birodalomban.

Ügy látszik, Náámán hadvezér háza az akkori viszonyok között nem lehetett rossz hely. A leányka amolyan komornaféle lett Náámán felesége mellett, s megjegyzésének hangja arra enged következtetni, hogy közvetlenül és bizalmasan társalgóit úrnőjével. Elképzelhetjük, milyen lehetett ennek a háznak hangulata a halálra ítélt családfő mellett. Nem csoda, hogy a kis szolgáló őszintén megsajnálja asszonyát és urát. De amit mond, nem több, mint egy naiv sóhajtás. Nem tanács, még csak nem is ajánlat. Hogy is gondolhatna komolyan arra, hogy az ő szavára hallgatva a hadvezér elszánja magát egy ilyen hosszadalmas, fáradságos és politikailag kényes útra! (önkéntelenül eszébe jut az embernek egy sokkal későbbi szamariai nő, akit előélete után igazán nem gondolnánk misszionáriusi szerepre valónak, s aki ugyancsak egy „naiv“ mondattal egész városának megtéri tő je lesz: „Jöjjetek, lássátok meg azt az embert, aki mindazt rámolvasta, amit csak tettem. Talán ő a Messiás?“ Jn 4,29) De hát a beteg ember még a szalmaszál után is kap. A kiscseléd szava az asszonytól eljut urához, onnan a királyhoz. Mert Náámán nem kerekedhetik föl csak úgy saját felelősségére, hogy elmenjen a zsidó prófétához, mint majd Jézus után mennek egyszerű, szegény honfitársai. Amit ő tesz, az következményekkel jár. Szerencsére királya nagyon szereti, s így hajlandó nemcsak elengedni, de még közbenjárni is érdekében.

Csakhogy — gyakori eset — mire a leányka kijelentése megjárta az összes instanciákat, kimaradt belőle a lényeg, őróla magáról pedig egyszerűen megfeledkeztek. Pedig ha mégegyszer megkérdezné az útnak induló hadvezér, sok fölösleges fáradságtól megkímélné magát: a haszontalan látogatástól Izrael királyánál, a várakozástól (Jórám bizonyára húzza az időt, hogy ne kelljen elutasító feleletet adnia, s ezzel magára vonnia koronás társa haragját — hiszen míg Elizeus meghallja a király bánatát és elküldi a maga üzenetét, napoknak kellett eltelni), az újabb úttól a prófétához. De őt nem kérdezi senki, föltehetően egyáltalán nem is tud ura útjáról. A király levele pedig kinek is szólhatna másnak, mint a szomszéd királynak! Ahol a földi hatalom, ott van nyilván a csodatevő erő is. „Hozzád küldöttem szolgámat, hogy meggyógyítsd poklosságából.“ A cselédke betöltötte szerepét, akárcsak Bernadette a lourdesi barlangnál. Elindított egy folyamatot — és eltűnik.

Mikor aztán a főember sok kerülő után végre megérkezik a prófétához és reménykedve várja, hogy ráteszi kezét és meggyógyítja, akkor

3

33