Szolgálat 23. (1974)

I. Ószövetség - Nagy Ferenc: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! (1Sám 3)

csupán arra gondoljunk, hogy az ember Istennel szemben alsóbbrendű, alárendelt helyzetben van. A kifejezés sokkal inkább azt akarja jelenteni, hogy az ember feladatot kap Istentől a kinyilatkoztatás közvetítésére, hogy szolgálatot végez Isten királyi uralmának megvalósításában. Ilyen értelemben volt Isten szolgája Mózes, Józsue, Dávid, valamennyi próféta, sőt még az idegen világbirodalom királya, Nabu- kodonozor is. Ugyanezt jelenti Második Izaiásnál a „Jahve szolgája“ téma. A szolga alapvető magatartása tehát abban áll, hogy az ür szavát hallgatja, üzenetét várja, és feltétel nélkül rábízza magát az Űr szavára, Isten szándékának megvalósítására adja magát. A szolga hallgat, és amit hallott, azt hirdeti.

Az ószövetségben többször látjuk, hogy Isten kétszeres vagy háromszoros hívására következik ez ember készséget kifejező válasza, és utána jön az Isten tulajdonképpeni mondanivalója. „Ábrahám, Ábrahám! — Itt vagyok.“ „Jákob, Jákob! — Itt vagyok.“ „Mózes, Mózes! — Itt vagyok.“ „Sámuel, Sámuel, Sámuel! — Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.“ A hivatás, a prófétai küldetés valóságát és élményét aligha lehet hűségesebben elmondani, mint ezekkel a végtelenül egyszerű kifejezésekkel. Isten először mintha messziről szólna; az ember nem ismeri fel. Aztán egyre közelebb jön; végül, ahogy itt olvassuk: „Az Űr egészen közel jött, és újra szólította.“ Jákob bételi álmában hasonlót olvasunk: „Az Úr ott állt előtte és szólt.“ Az Ür jövésének ez a fokozódása, az ő közeledése arányban áll az ember észrevevő, befogadó képességének fokozatos kibontakozásával. A lényeges, a döntő mozzanat mindvégig az, hogy a transzcendens Isten hatalmasan betör abba a térségbe, ahol az ember él, a történelembe, az egzisztenciába, és itt van, jön, hogy királyi uralmát kiterjessze az emberre. Az emberi személy életterét egészen betölti Isten súlyossága, Isten dicsősége. Olyan ez a jelenlét, mint egy kiáltás, mint a néven nevezés, megszólítás: „Sámuel, Sámuel!“ Mivel a teret betölti az igazi Abszolútum, azért az embernek ki kell vetkőznie sajátmagát abszolutizáló hajlamaiból, és a készség, a várakozás, a fülelés ürességét (vagy inkább úgy mondhatnánk: nyitottságát) kell felvennie: „Itt vagyok, Uram“; „szólj, Uram, mert szolgád figyel arra, amit mondasz; kész minden képességét bevetni arra, hogy önmagát is meg a rábízott világot is a te akaratodhoz idomítsa.“ Ez az Istennel folyó párbeszéd, ez a szólítás és készség a hivatás döntő pillanata. Amikor ez megtörtént, akkor Isten közli a mondanivalóját, konkrét akaratát. — A fejezet vége azután még megjegyzi, hogy Sámuel felnövekedett, vele volt az űr, és minden úgy történt, ahogyan ő előre megmondta.

A történelemben kinyilvánuló isteni küldés a történelmet megelőzően eldöntött isteni kiválasztás konkrét valósággá válása, Isten mérhetetlen szeretetének egy csüláma, A küldetést nem lehet érdemmel

31