Szolgálat 23. (1974)
I. Ószövetség - J. Loew: A hontalan vendégül látja Istent (Ter 18)
Jacques Loew A HONTALAN VENDÉGÜL LÁTJA ISTENT Amikor — mint Ábrahám esetében — az egyszerű hűség mindent odatesz Isten kezébe, és egy ember életének jellemzőjévé válik, akkor Isten megmutatja hasonlíthatatlan nagylelkűségét. Meglátjuk ezt abban a jelenetben, amikor a hazáját és vele mindenét elhagyott Ábrahám vendégül látja magánál Istenét. Ez a találkozás a hivők atyjával egyben Isten legbámulatosabb megjelenése: Jahve megjelent neki Mambre tölgyénél, mikor a nap legforróbb szakán éppen sátra nyílásában üldögélt. Amint fölemelte szemét, három férfit látott közelében álldogálni. Mihelyt meglátta őket, eléjük szaladt sátra ajtajából, földig borult előttük, és így szólt: „Uram, ha kegyelmet találtam szemed előtt, ne haladj el szolgád mellett. Hadd hozzak egy kis vizet, mossátok meg lábatokat, s pihenjetek le a fa alatt. Hadd kerítek egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat, mielőtt tovább mentek; hiszen azért kerültetek szolgátok felé!“ Azok feleltek: „Tégy amint mondtad“ (Tér 18,1-5). így ül le Isten először az emberek asztalához. És ezt úgy teszi, mint vendégszeretetet kérő. Jó elnézni a jelenet egyszerűségét. Még az étlapot is ismerjük, amelyet Ábrahám megrendel Sáránál: lepény, aludttej, tej, gyenge borjúhús! Micsoda bizalmas közelség ebben az egész első teofániában, — sem felhők, sem mennydörgés, sem villámlás! És micsoda készség Ábrahámnál! Besietett a sátorba Sárához, és azt mondta neki: „Siess, keverj be három véka lisztlángot, s készíts hamuban sült lepényt.“ Azután elfutott a csordához, hozott egy gyenge borjút a javából, odaadta a legénynek, s az sietve elkészítette. Vette az aludttejet, a tejet és a borjút, amelyet készíttetett, és mindent eléjük rakott; ő maga pedig odaállt melléjük a fa alá, míg ettek (Tér 18,6-8). Isten pedig szeretettel nézi ezt a sürgés-forgást, és vár, míg elkészül minden. Ha most átugrunk a Szentírás túlsó végére, az étkezésnek ugyanezt a bizalmas közelségét találjuk az Apokalipszisben: „íme az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem“ (Jel 3,20). E két étkezés: az úrnak Mambre tölgyénél Ábrahámmal elköltött lakomája és az Apokalipszis utolsó vacsorája között ott sorakozik Isten és ember találkozásainak egész története. Minden alkalommal úgy, hogy Isten nem erőlteti rá magát az emberre; úgy ajánlkozik, úgy jelentkezik, mint — igen, így mondhatjuk: mint rászoruló. Ott álldogál Ábrahám sátra előtt, és nem szól semmit. A1 Jelenések könyvében ugyanígy: „Az ajtóban állok és kopogok“. Isten sohasem töri be 28
