Szolgálat 23. (1974)

H. Schürmann: A Szentírás mint lelkiolvasmány és ennek módjai

zépkori lélektan): a lélek egzisztenciális alapmagatartásáig értünk. Az ilyen „egzisztenciális“ („affektiv“) megmozdulás alapján válik lehetségessé a párbeszéd: Az olvasót bensejében mélyen és maradandóan megragadta Isten igéje, most indítást érez a válaszra, a szerető párbeszédre. Akit Isten bensejében így megragadott, az már nem is fog sokat „meditálni“, elmélkedni és mérlegelni; inkább felelni kíván most már. Hiszen Isten igéje már behatolt a szívébe, „fölemelte“ és „tágassá“ tette, megmozgatta és átjárta lélekkel; Isten megérinti ezt a szívet, és vidámmá, csendessé, alázatossá, áhítatossá, szeretővé, odaadóan imádóvá teszi — mikor hogy. Ki kell használni azt a lendületet („affek- tusokat“), amelyeket a léleknek ez az érintés ad, mert Istenhez akarja elvinni. A szívnek ezek a indításai elvezetnek a „benső imához“, a „szív imájához“: olyan párbeszédhez, mint amikor a barát beszél barátjával. Az olvasó a szöveget most már úgy hallja, mint Isten szerető megszólítását, és válaszol a szólítőnak. A szöveg „második személyűvé“ vált, szólongatássá lett.

A lelkiolvasás tehát nem állhat meg az „elmélkedésnél“: el kell érkeznie az imádkozó olvasáshoz. Az Istennel való beszélgetéshez, a szerető párbeszédhez. Az ember mindig újból odahallgat Istenre, és mindig új meg új feleletet kell adnia neki alázatban és szeretetben, kérve és könyörögve, hálát adva és dicsérve, imádva — amint a szívnek éppen ízlik.

IV. A szemlélődő olvasás

Ha a szeretet naggyá és méllyé lett a lélekben, akkor kerülhet sor benne az ún. „egyszerűség imájára“, a „szerzett szemlélődésre“, a kon- templációra. Aki „egyszerűen“, szemlélődve imádkozik, az másképpen olvassa a Szentírást. (Az imádkozó itt a „harmadik lakásban“ időzik; avilai Sz. Teréz itt együtt írja le az imént vázolt „affektiv“ és ezt a „kontemplativ“ lelki magatartást.)

1. Most már nem képek vagy gondolatok indítják az okoskodó szellemet; még csak nem is egy igazságban nyugszik meg a lélek, párbeszédet folytatva. Hanem megérinti a természetfölötti világosságot, a mélység abszolút titkát: az imádkozó közvetlenül Isten felé fordul. Egyetlen egzisztenciális alap magatartás (egyetlen „affektus“) állandósul most a lélekben, és nagy szeretettel magát Istent keresi. Ez már nem „Istennel való beszélgetés“ többé, hanem a lélek egyszerű „fölemelkedése Istenhez“, sok szó nélkül. A lélek alapjában véve immár csak ennyit mond: „Te“. „Az imádság — folytatja kalauzunk, Guigo — mintegy bűvöletbe ejti azt, akit szeretünk, és kényszeríti, hogy hozzánk jöjjön. Ez a szemlélődés kezdete.“ Ebben a szakaszban a léleknek már semmi vallási „cukrászáru“ nem ízlik többé, még a legértékesebb

12