Szolgálat 23. (1974)

H. Schürmann: A Szentírás mint lelkiolvasmány és ennek módjai

irodalom sem. Szívesebben nyúl a szentek klasszikus írásai, e jó, egészséges fekete kenyér után, amelyek hasonló lelki beállításból születtek. Rokon lelkek tapasztalatai ezek; a szentek kölcsönösen felismerik egymást. De tápláló fekete kenyérként ízlik ilyenkor a Szentírás minden szava. Van a lelki „sűrűségnek“ egy bizonyos belső élménye, amelyet a világ egyetlen más könyve sem tud ilyen mértékben kiváltani. A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz beismeri magáról: „ó mennyi megvilágosítást merítettem Atyánk, Keresztes Szent János írásaiból! Ez volt 17-18 éves koromban egyedüli lelki táplálékom. Később minden könyv cserbenhagyott, és még ma is ebben az állapotban vagyok. Ha felütöm egy lelki író könyvét, akár a legszebbet, a leg- megragadóbbat is, azonnal érzem, hogyan szorul össze a szívem, és úgyszólván meg sem értem, amit olvasok, vagy ha megértem, a szellemem megmerevedik, és nem tudok elmélkedni . . . Ebben a tehetetlenségben a Szentírás és a Krisztus követése jön segítségemre: ezekben ízes és egészen tiszta táplálékot találok. De mindenekelőtt az Evangélium adja meg számomra azt, ami a belső imához szükséges, benne mindent megtalálok, amire az én szegény kicsi lelkemnek szüksége van. Benne mindig új világosságot, rejtett és titokzatos jelentést fedezek föl.“

2. De az „egyszerűségnek ez az imája“, ez a szemlélődő imádság legtöbbnyire a sötét hit imája, amely közben a lélek alsó rétegei a szórakozottság és megzavarodás keserves kísértéseit állhatják ki. Az ilyen imádság sötét hite azonban néha már kettős (rejtett, misztikus) kegyelemben részesül: A sötétség már Isten érintése lehet: az ő túlságosan vakító világossága elkápráztatja a lelket. És lehetséges, hogy a lélek előtt értelmen túli belátás tárul fel, amely súlyával rendbeszedi a világképet. Az ilyen leegyszerűsödött szemlélődő lelkiállapot aztán a kegyelem segítségével tovább juthat mindabba a mélységbe, amelyről a misztikus teológia ad tanítást. Az ilyen szerető leegyszerűsödésben az imádkozó megtalálja azt, ami — legalábbis számára akkor — „a Szentírás középpontja“. Amint Krisztus egészen jelen van minden ostyában és azok minden kis széttört részecskéjében, éppen úgy van jelen Lo- goszként a Szentírás egészében és minden egyes szavában, ha az egész felől nézve olvassuk. Az olvasó most már minden könyvben, minden fejezetben, sőt minden mondatban végül is ugyanazt az igazságot találja. A nagy szentek, akik tipikusan meghatározták az Egyház lelkiségét, ilyen módon voltak különleges kapcsolatban az írás egy-egy alapvető igazságával, és ez a benső megértésük vált az egész Szentírás értelmező elvévé.

Az írásnak ilyen kontemplativ megértése ugyanakkor mindig igen tevékeny is. A lélek nagy vüágossággal ismeri föl, hogy Isten igéjén nem gondolkodni kell, hanem meg kell tenni, sőt csak az érti meg

13