Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Sántha Máté: A remény diadala. Denise Legrix élete

„Boldog? Lehet-e ő boldog? Dehát kicsoda az? Boldogtalan? Nem. Elfeledkezni önmagáról! Egy filozófus írta, hogy itt a bölcsesség és a boldogság titka. Most már a legtöbbször elfeledkezik szerencsétlenségéről.“ Ma már úgy érzi, hogy ha karjai és lábai lennének, túlságosan könnyűvé válna a maga elé tűzött feladat. Nemcsak hogy nem irigyel senkit, de szívből örül az egészségesek örömének. Annak is, ha mások is megfeledkeznek állapotáról, és hirtelenében olyan kérdéseket tesznek föl neki, mint pl. hogy hol manikűröztet . . . Mélységes testvériségben érzi magát minden emberrel, és tudja, hogy nem kapni boldogság, hanem adni. De legfőbb vágya az, hogy testi hibával született sorstársain segítsen. Ezeknek a sorsa a legmostohább, mert még azt a támogatást sem kapják meg, amit a szerencsétlenségek vagy a háború áldozatai. Persze ez nem egyéni feladat: a közvélemény mélyreható átformálását igényli. „Ha minden egyes ember, lehetőségeihez képest, bizalmat és reményt keltene azokban, akik ettől mintha meg lennének fosztva! Hisz ezeknek a szerencsétleneknek lelke mélyén is ott rejtőzik a bizalom és a remény eleven forrása, és egy mozdulat, egy szó, egy tekintet elég lenne felszabadítására!“ De: semmi olcsó szánakozás! Hiszen a „normális“ ember nem egyszer sokkal szánalomraméltóbb állapotban van lelkileg. Csak testvériség: a szellem és a szeretet kimondhatatlan ereje segít.

Mindezt — élete történetét és segítő nagy álmait — egy könyvben írja meg. És most kiderül, hogy Denise Legrix kitűnő elbeszélő is. Közvetlen, magával ragadó, friss és kedves. A könyv óriási sikere először is levelek özönét hozza. Már pedig egyetlenegyet sem akar banális, sztereotip módon megválaszolni: „Azt akarom, hogy minden levelemben érezzék megindult, fájó szívem dobogását.“ Kezdődnek a rádióinterjúk, az előadókörutak, heti 2-3 alkalommal. Mindig roppant lámpalázzal küzd, s a legszívesebben lemondaná a meghívást. Titkárnője korholja: „Az ember vagy nem fogad el valamit, vagy ha egyszer elfogadta, akkor vidám szívvel megy. Vagy az egyik, vagy a másik.“ Hiszen ha ez ilyen egyszerű lenne! Ilyenkor csendes imába menekül, és ez kicsit lecsillapítja. De elvből semmit vissza nem utasít, bár a rengeteg elfoglaltság miatt olykor egyidőre le kell tennie az ecsetet, és ez fáj. (De azért évi 2-3 kiállításra abból is telik!) Azt is tudja: a pillanatnyi óriási lelkesedés után a maradandó hatás kisebb lesz. De a magvető példabeszédére gondol, annak a sok bibliai részletnek egyikére, amelyet rég könyv nélkül tud. A szeretet és jóakarat egy-egy magja majd csak kicsírázik! „Sohasem veszítem el a bátorságomat.“

1960-ban megkapja az Albert Schweitzer-díjat, majd New Yorkból a Lane Bryant nemzetközi díj 1000 dollárját. Barátai úgy hordozzák körül mindenfelé a betegek és fogyatékosok között, mint egy zászlót. És ő lelkesen vállalja, hogy saját személyében mutassa meg nekik: mindig van kiút az akarat és a hit segítségével. .

Közben elkészül a „Née comme ga“ második kötete. Már nem önéletrajz, inkább életkép-sorozat. Derűs vagy szívszorongató, de mindig duzzadóan ele54