Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Sántha Máté: A remény diadala. Denise Legrix élete

ven képek: Mireille és Paul, a boldog házasságban élő két fogyatékos; a gyógyíthatatlan női betegek szörnyű elfekvője; a repülőút New Yorkba (micsoda élmény annak, aki gyerekkorától irigyelte a röpködő madarakat!), az amerikai tapasztalatok, Kennedy elnök meggyilkolása („mindenkinek és különösen a feleségének legyen a hit a vigasza“), az acélujjakkal játszó orgonista („véleményem szerint a .komplett* ember képtelen eléggé kihasználni képességeit: azelőtt megelégedtem a lemezekkel"), a hajóút a Bremenen hazafelé egy kis tengeri viharral, és kedves Normandiájának boldog viszontlátása . . . Aztán a liégei dráma: egy anya megmérgezi kar nélkül született csecsemőjét; az eset óriási vihart kavar fel, és Denise, akinek „mindig megvolt a bátorsága a maga véleményéhez, és ki is mondta kereken“, lelkesen áll ki újból tanúságtételével: „Kijelentem, állítom: boldog vagyok, hogy élek!" Akik pedig visszautasítanak egy beteg gyermeket, „a kegyelmet utasítják vissza.“ Humánuma ugyanígy szegül ellen az abortusznak is. Senkinek, semmi okból nincs joga egy másik emberi élet kioltására. A keresztény számára pedig az életnek ez a tisztelete az embernek Istenhez való lényeges és alapvető viszonyán alapul, tehát kétszeresen kötelező. Isten és teremtménye közé nem tolakodhat senki. A szenvedést pedig Denise „az élet iskolájának“ tartja, amely megóv a középszerűségtől.

Az amerikai díj lett az alapja annak a korszerűen fölszerelt központnak, amelyet a normandiai Montebourg-ban építettek meg a fogyatékosok számára a luxembourgi rádió indította „Opération Espoir“ (reményakció) gyűjtésének segítségével. Innen vette alcímét az „Ilyennek születtem“ második kötete, s egyben ez a tanulmány. A harmadik kötet sajtó alatt van; abban „nagy fogyatékosok“ életéről lesz szó.

Jól mondták Denise-ről: „ön a reményt testesíti meg a reménytelenséggel szemben, az életet, mindennek ellenére ..." Túláradó energiája, életöröme igazán csodálatraméltó. Egyszer egy tévéinterjúban megkérdezték: miért örül az életnek. Lehetetlen előszámlálni minden okot — felelte. „Először is itt vannak a mindenkivel közösek: a tiszta ég, egy gyermek mosolya, bizalmas beszélgetés órája egy barátnővel, egy jó könyv, egy szép hangverseny, az ecsetjeim, a palettám . . . Aztán azok az okok, amelyek a .nagy betegségemmel* járnak: annak öröme, hogy nem vagyok terhére senkinek, hogy segíthetek embertársaimnak azzal, hogy rendelkezésükre bocsátom erőfeszítéseim, tapasztalataim hasznát . . . Minden előbbrehaladás öröme, akármilyen kicsiny is .... És még a visszafejlődés vagy a valamire való képtelenség is öröm, mert megfojt minden gőgös hajlamot, jobban számbavétel kicsinységemet és azt, hogy mennyire Isten kezében vagyok. Igen, ha egy kicsit elgondolkodunk rajta, minden öröm, mert minden kegyelem!“ „Az élet izgalmas kaland annak, aki élni tud, és számomra talán még izgalmasabb, mint egy normális teremtmény számára. Roppant örömet érzek a nehézségek leküzdésekor. Szeretném, ha minden fogyatékos megismerhetné ugyanezeket a tapasztalatokat, és ízlelhetné ugyanezeket az örömökét."

55