Szolgálat 22. (1974)

Reménységünk Istene

REMÉNYSÉGÜNK ISTENE

„Mangelware Hoffnung — a remény, ez a hiánycikk“: ez volt az osztrák rádió hittani sorozatában a megfelelő fejezet címe. És ez a kifejezés ma szomorú valóság. Napjainkban a hit válságát szokták sokat emlegetni. Ugyanígy, vagy talán még inkább kereshetnénk az alapvető bajt a bizakodás hiányában is.

A keresztény a remény embere. A születő kereszténység idején azoknak az embereknek, akik azelőtt „remény híján és Isten nélkül éltek a világban“ (Ef 2,12), Péter apostol odakiáltja a nagy felszólítást: „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reménységteknek“ (lPét 3,15). Mostani füzetünk ehhez a nagyszerű hivatásunkhoz próbál segédkezet nyújtani, amikor húsz évszázaddal később a keresztény remény mai indítékait vizsgálja. Mert ma éppúgy, mint akkor, remény nélkül nem lehet, nem érdemes élni, és nem tehetünk jobb szolgálatot a világnak, mint ha ezt visszük meg neki: azt az „örömöt és reményt“, ami nem ok nélkül áll a katolikus Egyháznak a világhoz való viszonyáról szóló zsinati konstitúció élén.

Mi az alapja reményünknek? Ma is ugyanaz, mint mindig: Isten kitáruló, hozzánk hajló jósága. „Bíznunk kell Istenben, ő eléggé bízott bennünk. Előlegeznünk kell Istennek, ő eleget előlegezett nekünk . . . A mi kezünkbe, a mi gyönge kezünkbe tette le örök reményét, a mi múlandó kezünkbe, a mi bűnös kezünkbe. És mi bűnösök, mi ne tennénk-e gyönge reményünket az ő örök kezébe?“ (Charles Péguy)

Mi az alapja reményünknek? Jézus Krisztus, az érettünk meghalt és feltámadott Isten Fia. „Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?“ (Róm 8,32) Krisztus óta a szenvedés problémája nem a szemétdombon lázadó Jób gyötrődése többé. Ha meg is maradt sötét talánynak, fullánkja beletört a húsvéti titokba. És a modern ember végső réme, a halál, számunkra „átmenet“, egy igazabb, el nem múló élet kapuja. Különben nem hivő ember, hanem a keserű filozófus Schopenhauer írta le ezt a mondatot: „Egy porszem, az anyagnak egy atomja sem válhat semmivé — és az emberi szellem azon gyötrődik, hogy a halál lényének megsemmisülése lenne!“

Reményünk ezen időtlen alapjain túl állíthatjuk-e mi keresztények, hogy ma több okunk van remélni, mint tegnap volt? Igen: mert közbeesik a II. Vatikáni Zsinat. Tudjuk, nem mindenki fog egyetérteni ezzel a most leírt mondattal. Mert ha „általánosságban“ hisszük is, hogy Egyházunk vezetőit a Lélek irányítja, most mintha éppen a Zsinat

3