Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Jálics Ferenc: Isten népe: az Egyház reménye

pap ennyi keresztény pásztorságát vállalhassa, hiszen még csak személyes ismeretséget sem köthet velük. Ha a hívek ugyanígy nem ismerik egymást, hogyan beszélhetünk plébániai „közösségről“? Hiányoznak a közbeeső közösségek a plébános és az egyes keresztény között. Ilyenek híján a keresztény nem éli meg hitét közösségben, még ha egyénileg hisz is. A papok hiába lelkesítenek és irányítanak, ha a keresztények nem vállalják pásztori szerepüket. Ha viszont a keresztény tudatára ébred helyzetének és törődni kezd másokkal, embertársa, környezete hitével, akkor spontán módon jönnek létre az alapközösségek.

3. A próféta meghirdeti az üdvösséget, a pásztor megalkotja és újjáalkotja a közösséget, a pap pedig a nép Istennel kötött szövetségének közvetítője. Közvetítő Isten és az emberek között. Tanácsadója az embernek Istennel való viszonyában. Elindítja a keresztényt és a keresztény közösséget Isten felé. Megtanítja a keresztényeket, hogy térjenek meg, imádkozzanak, ajánlják fel életüket Istennek. Másrészt Isten küldetésében jár, és az ő bocsánatát nyújtja az embereknek. Tevékenységének csúcspontja az Eucharisztia, amelyben megújul az emberiségnek Krisztus vérével kötött új szövetsége. Ebben az eucharisztikus cselekményben minden keresztény felajánlja önmagát és az egész közösséget Istennek.

A legfőbb Pap Jézus Krisztus, övé a papság teljessége, és a saját papságát osztja meg a püspökökkel és a szolgálati papsággal. Ezek viszont megosztják ezt a papságot a keresztényekkel, úgy, hogy — kivéve a felszentelt szolgáknak fenntartott tevékenységeket — minden keresztény papnak érezheti magát, hiszen segíthet testvérének és a közösségnek Istennel való kapcsolatukban. Ebben az értelemben vannak olyan papi tevékenységek, amelyeknek gyakorlására minden keresztény hivatott: imádkozni tanítani gyermekeit, segítségére lenni egy betegnek, hogy elfogadja betegségét és fájdalmát . . . Minden kereszténynek törekednie kell, hogy másokat Isten felé vezessen, és elősegítse azt, hogy maga a közösség is mindjobban megteljék Isten jelenlétével.

De a keresztény ember papságát magában a liturgiában és a szentmisében is gyakorolhatja. Ö is felelősnek érezheti magát a struktúrákért vagy a szertartásért, és hozzájárulhat, hogy az Isten és a közösség között létrejövő szövetség ne külsőséges, mágikus, idegen és érthetetlen szertartás legyen, hanem a nép által átélt valóság hiteles kifejezése.

Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy a szentmisében nem a szertartás külső kerete a legfontosabb, és a fogyatékosság a leggyakrabban nem ebben mutatkozik, hanem abban, hogy nem alakul ki a szövetség eredményes megújulásának benső légköre. Minden keresztény hozzásegíthet, hogy létrejöjjön az imádság és a belső felajánlás légköre, és így a liturgia és főleg a szentmise necsak külső szertartás legyen. Azt hiszem, a leggyakoribb panaszok igazolják: az a főhiba, hogy a mise szertartása egy kicsit hideggé, egy kicsit rutinszerűvé és külsőségessé válik.

38