Szolgálat 22. (1974)
Tanulmányok - Takács János: Karizmatikus megújulás az Egyházban
A keresztény gyakran nem Jut el odáig, hogy igazán megújítsa Istennel kötött szövetségét, hogy valóban felajánlja életét, sőt még odáig sem, hogy imádságában személyesen forduljon az Istenhez. Ha pedig elér idáig, akkor csak egyénileg teszi. Ritkán alakul ki a közösségi imádság légköre. A szolgálati papság képviselőjének feladata lenne olyan légkör megteremtése, amelyben az ima, az életfelajánlás és az Istennel kötött szövetség nem elszigetelten egyéni jellegű. El kellene érnie, hogy maga a légkör kifejezze az eleven valóságot, minden ember átélt bekapcsolódását az Istennek való felajánlásba és az elkötelezés közösségi tudatát. A mise megünneplésében tapasztalt hiányosságokat rendszerint annak kell tulajdonítani, hogy a papnak nem sikerül megteremtenie ezt a légkört, nem tudja benne kifejezésre segíteni a vallásosság mágneses energiáit. Sokszor előfordul, hogy a pap maga sem éli át. Máskor a hívekből hiányzik a hiteles lelki magatartás, vagy nincsenek eléggé előkészülve, vagy misére jövet egész heti elszigeteltség és önzés gyakorlata van a hátuk mögött, és ez megakadályozza, hogy igazán Isten jelenlétébe helyezkedjenek. Várják, hogy valaki megmozdítsa őket e felé a magatartás felé. Alapjában véve segítséget remélnek. Helyzetük inkább azt teszi lehetővé, hogy beszívjanak valamit a vallásos légkörből, mint hogy önmagukból adjanak, és így megteremtsék. Már pedig ha mindenki — beleértve a papot is — úgy jön, hogy inkább befogadója a vallásos energiának, mint kisugárzója, akkor nagy űr keletkezik az összeszedettség és az Istennel való egyesülés terén. Még akikben volt is valami felkészültség, azokat is magával ragadja ez. A hívek papi szerepe abban állna, hogy a vallásos légkör vámpírjaiból vagy a tűzre hulló jégtömbökből az imádás aktív munkatársaivá váljanak, segítve a gyöngébbeket és kevésbé felkészülteket. Itt nem külső szervezetről van szó, nem beszéddel vagy más liturgikus feladattal való közreműködésről, hanem olyan belső beállítottságról, amelyet az ember akkor is sugároz, amikor legkevésbé gondolja. Ez akkor valósul meg, ha megvan a papi öntudata, tehát felelősnek érzi magát a közösségért, és meg akarja teremteni az áhítat, az ima és a Krisztusban élés lelki hangulatát. Ezenkívül, vagy jobban mondva ennek kifejezéseképpen, lehetőséget kellene adni a keresztény híveknek, hogy a liturgiában kifejezhessék magokat, és valami módon megosszák a mise megünneplésének felelősségét. Talán eljön az az idő, amikor a keresztények, ha nem is prédikálnak, legalább valami megnyilatkozással tanúságot tesznek hitükről és szeretetükről, spontán módon kifejezésre jutathatják érzelmeiket a liturgiában, és így gyakorolhatják saját papságukat. Takács János KARIZMATIKUS MEGÚJULÁS AZ EGYHÁZBAN Néhány évvel ezelőtt a Notre Dame-ban egy magát konzervatívnak valló pap azt mondta egy konferencia alkalmával: „Én vonzódom a pünkösdi moz39
