Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Zichy Aladár: Remény a harmadik világban

Lehet-e hinni? Érdemes-e hinni? Vagy csak hitegetnénk magunkat? Természetesen mennél nagyobb az űr a jelenlegi adottságok és a „más“, a vágyálom vagy a tervek között, annál nehezebb hinni. Mennél hosszabb a híd az egyik a partról a másikra, annál messzebb kell menetelni. Azaz hogy a híd- hasonlat éppen ezen a lényeges ponton nagyon sántikál, mert a bizakodás útja sokkal rögösebb, mint az egyik partról a másikra vert híd. Nem technikai, hanem egzisztenciális problémáról van szó. Inkább az örvényes vizekben való úszással mérhető össze, ahol a pörgőkben újra meg újra megszédül az ember, s ha még tud, visszakívánkozik vagy visszaindul a régi partokra. Nemcsak tejet-mézet hozott tehát a sok új távlat. Rengeteg kétséget is. Valahogy úgy lehet ezt a lelkiállapotot elképzelni, mint azét a fáradt emberét, aki úszás közben lapos szemszögből rosszul, a valóságnál sokkal rövidebb távra becsüli a távoli partot. Vagy azét, aki hosszú gyaloglás után a hegycsúcsra érkezve fedezi föl, hogy az igazi csúcs még egy völggyel odébb van. Hogy mindjárt gyakorlati és igazán gyakori példával szolgáljunk, arra a számtalan gyerekre kell gondolnunk, aki szülei biztatására és áldozata árán elvégzi az elemit (s ezzel kiszakad szülei világából, az új felé fordul), és azután az elmaradott vidékről a városba kerülve fölfedezi, hogy jobb sors, szellemibb élet helyett ezer és ezer reménytelen sorstárssal együtt az utcán fog tengődni továbbtanulási lehetőség és munka nélkül. Nagy derűlátás és erő kell az ilyen fölfedezések, kiábrándulások áthidalására. Aki ezzel nem rendelkezik, könnyen kétségbeesik. A kétségbeesés a remény hiánya. Nem olyan állapot, amelyben az ember boldog és alkotásra képes.

e) Azt is mondtuk, hogy az „okos“ remény tevékeny. — Vannak emberek, akik remélnek, de csak a kezüket tartják alamizsnáért. A harmadik világ jórészben ilyen. Nem is lustaságból, inkább mert a változás lehetőségével kapcsolatos eddigi tapasztalatuk olyan gyér, a beteljesedésbe vetett bizalmuk olyan gyenge, hogy ebből fakadó energiájuk egyszerűen nem elég pozitív tevékenység kifejtésére. S itt nyilvánul meg ismét a föntemlített sikerhit döntő szerepe. Aki megrendül, az elgyengül, ellankad, fuldoklik. Nem éri el a túlsó partot. Vagy neki sem indul. Mennél nagyobb az űr, annál nagyobb reményívre van szükség áthidalására, s annál kisebb az eshetőség, hogy az ilyen remény megszületik. De ha nincs remény, vagy csak gyenge, akkor nincs ami ihlesse az alkotó tevékenységet, s ezáltal biztosítsa a remény beteljesülését. Az igyekezet valamiképpen egyenes arányban van a lelki cél- tudatossággal. Azonban nem feltétlenül fordított arányban a lehetőségekkel, hiszen az ember képes a feladatokkal nőni. Viszont az feltétlenül igaz, hogy van az ívnek egy feszültségi pontja, ahol a feladat nyomasztó méretei (vagy a lehetőségek megtévesztő sokasága) passzivitáshoz, letargiához vezet. Ha fejlődni akarunk, akkor ezt — mondanunk sem kell — el kell kerülni.

Az eddigieket összegezve megállapíthatjuk: korunkban a harmadik világ számára ugrásszerűen megsokszorozódtak a reményre kínálkozó alkalmak, azaz megnőtt a remény iránti igény. Ugyanakkor megnőtt a jelen és a jövő

23