Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Gál Ferenc: „A reményben örvendezők..."

latiasságot, amely jobbnak tartja a mai verebet a holnapi túzoknál. Sőt kitette magát a veszélynek, hogy magatartását ostobaságnak nézik. Nem tudott más bizonyítékot felhozni, mint Isten ígéretét, de ez az ígéret csak az ő számára volt meggyőző. Kifelé addig elmaradt a bizonyíték, amíg az ígéret nem teljesedett. Dávid is átéli a természetes elégtelenséget: „Napjaink a földön olyanok, mint az árnyék, — remény nélkül“ (1Krón 29,15). A természetfölötti ígéretből mégis erőt merít, és történelmet csinál népe számára.

Az ószövetségi nép vallásos reményét nem lehet sem a Freud-féle ösztönös tényezőkből, sem a meghiúsult hatalomvágyból, sem a kétségbeesésen túli kombinációkból levezetni. Az igazi ok teljesen világos: a személyes Istennel való találkozás, illetőleg ennek a találkozásnak hitbeli átélése. Isten a szövetségben elkötelezte magát egy népnek, hogy történelmében bemutatja üdvösségszerző erejét illetve szándékát. Az ember itt nemcsak természetes elégtelenségét éli át, hanem bűnös voltát is, azért csak a megbocsátó és irgalmas Istenben bizakodhat. A remény tárgya a szabadulás, az ígéret földje, az állandó segítség és a Messiás elküldése, aki majd valóra váltja Isten végleges tervét. Egyelőre a túlvilági remény még távol esik a vallási horizonttól: Isten ígéreteit csak az élők birtokolják. A hosszú élet azért kívánatos, hogy minél többet lássanak meg az ígéretek megvalósulásából. Azonban a kinyilatkoztatásnak ez a foka is elég ahhoz, hogy a remény az elidegeníthetetlen öröm forrása legyen. Ha a pogány vallásokból kiiktatjuk azt a költészetet, amelyet a mítoszok tükröznek, nem marad más belőlük, mint az ember nyomorúságának felpanaszolása és a szabadulás keresése. Mindez megvan az Ószövetségben is, de ott már a vallás középpontjában a közöttük lakó Isten áll, akinek dicsősége kiárad azokra is, akik „ismerik a nevét“. Az Istennel való találkozásnak ezt az élményszerű örömét nagyszerűen mutatja be Hans Urs von Balthasar a Herrlichkeit III/2 kötetében.

Az Újszövetség a régivel szemben Isten teljes kitárulását, a szeretet végső szavát, az ember gyermekké fogadását és az örök élet valóságát hozza. Isten elkötelezettsége már nem egyszerű szövetségkötés, hanem az Atya áldozatvállalása: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte“ (Jn 3,16). Jézus Krisztusban maga az isteni személy vette magára a „semmi misztériumát“, és feltámadásában megmutatta a megoldást. Az Ószövetség Isten nagy tetteire hivatkozott, amelyeket az atyák korában vitt véghez, az Egyház számára a végleges kinyilatkoztatás Jézus Krisztus halála és feltámadása: „Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta, s a mennyben jobbjára ültette .... Krisztussal együtt életre keltett minket, bűneinkben halottakat is, feltámasztott és maga mellé ültetett a mennyben“ (Ef 1,20; 2,6). A szinoptikus evangélisták nem használják a remény szót, de az erény jutalmát így fejezik ki: övék a mennyek országa, meglátják Istent, nagy a jutalmuk a mennyben, bemennek az örök életre. Az első három evangélistánál még kevés a teológiai megvilágítás és

2

17