Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Gál Ferenc: „A reményben örvendezők..."

rendszerezés, de egyet kiérzünk szövegükből: Krisztus Isten atyaságának bemutatásával hitet adott azoknak, akik „fáradoznak és az élet terhét hordozzák“, hogy legyen reményük, s a remény alapján szeretettel válaszoljanak az isteni felhívásra.

Pál apostol emlegeti, hogy a remény biztosítéka Isten hűsége (iKor 1,9; 1 Tessz 5,24), de ezzel az ószövetségi kifejezéssel mégsem elégszik meg. Számára a biztosíték a megváltás misztériuma, de úgy, ahogy abban Isten teljes belső szentháromsági életével felénk fordult. A Római levél 8. fejezete azt mutatja be, hogy a megváltásba az Atya, a Fiú és a Szentlélek a maga sajátos személyi jellegét vitte bele, s így a kegyelmi rendben többet nem is kaphattunk. Az Atya saját Fiát nem kímélte, hanem áldozatul adta mindnyájunkért. Flogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ha egyszer ő választott ki és hívott meg, akkor ki emel vádat ellenünk? örök terve az, hogy a választottak Fiának a képét öltsék magukra, ezért gondviselését is ebben az irányban foganatosítja. A Fiú, Jézus Krisztus azzal mutatta meg velünk való szolidaritását, hogy küldetésében vállalta értünk a vértanúhalált is, de utána feltámadt, és „Isten jobbján közbenjár értünk“. Irántunk való szeretete felülmúl minden teremtett hatalmat, ezért abból senki ki nem ragadhat bennünket. Legföljebb saját hűtlenségünktől kellene félnünk. Itt viszont segítségünkre siet a Szentlélek. Először is új, természetfölötti öntudattal tölt el, s feledteti velünk azt, hogy a semmi fölött lebegünk, s hogy természetes szempontból az életnek nincs kikötője. Meggyőz arról, hogy Isten gyermekei és örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei vagyunk. Ez a dicsőség olyan, hogy „a jelen élet szenvedései nem is mérhetők hozzá“. Ugyancsak a Szentlélek képesít arra, hogy az imádságban megfelelő módon kifejezzük azokat az igényeket, amelyek istengyermekségünkből fakadnak.

Az apostol levelének ebben a fejezetében a keresztény vallás és vallásosság döntő mozzanatára tapint rá. A kinyilatkoztatás lehetővé tette, hogy a hiten, reményen és a szereteten keresztül személyes kapcsolatba kerüljünk a háromszemélyű egy Istennel, s ez a kapcsolat mint valamilyen kegyelmi élmény jelentkezzék. Nem az érzelem síkján, hanem mint hitből fakadó meggyőződés és belső világosságra támaszkodó öntudat, amit csak elmélyüléssel lehet keresni. Az apostol a bennünk lakó Krisztust tekinti a megdicsőülés reményének (Kol 1,27), ő pedig úgy lakik bennünk, hogy kinyilatkoztatja magát azoknak, akik tanítását megtartják (Jn 14,21). Ma, amikor az egyházi élet megújulását a teológiai irodalomban is nagyrészt a Szentírás mítosztalaní- tásától és a szociológiai meg a tudományos kategóriák bevonásától várják, nagyon is szükség van arra, hogy rámutassunk a kifejezetten természetfölötti elemekre, mint Isten leereszkedésének következményeire.

A reményt a hittel és a szeretettel együtt teológiai erénynek mondjuk, mivel végső fokon mind tárgya, mind motívuma maga Isten: az ő bírását reméljük, mint végső célt, s azért remélünk, mert kitárta felénk erejét és jóságát. Az előbb láttuk, hogy ezt a motívumot a kinyilatkoztatás részletezi,

18