Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Gál Ferenc: „A reményben örvendezők..."

lentősége a történelem számára. Ebből a szempontból jelentősek azok a gondolkodók is, akik felpanaszolják, hogy az ember számára nincs remény, vagy éppen meg akarják szabadítani az embert az illúziónak nevezett reménytől. Lehetetlen észre nem venni azt a keserű lemondást, amely Malraux-val (La condition humaine, 1933) utat nyitott az irodalomban. Ezeknél a szerzőknél az „emberi lét“ a szomorúság, a gond és a bizonytalanság megtestesülése. Az élet ösvénye ebben a sötét völgyben vezet a semmi felé. Ismerjük Camus- nek az élet értelmetlensége elleni lázadását. A helyzeten nem változtat az sem, hogy vannak, akik havonta könnyűszerrel megkeresnek néhány ezer dollárt. Itt legföljebb annyi változik, hogy „Trisztánnak nem sok mondanivalója lesz Izolda számára“. Sokszor az írók nem is akarják eldönteni, hogy a várás és reménykedés erény-e vagy inkább sajnálatra méltó emberi erőlködés (Beckett: Godot-ra várva). Böll és Brecht jónéhány alakja is az elszenvedett háború lidércnyomásában él, s filozófiájának az az alapgondolata, hogy „előbb meg kell tölteni a gyomrot, s utána jöhet az erkölcs" (Koldusopera). A görög tragédiák Is szomorúak és sokszor reménytelenek voltak. Azok a hősök azonban csak egy típusnak vagy néprétegnek a képviselői, itt viszont a szereplők a mindenkori embert akarják szimbolizálni.

Ahol az életnek nincs végső célja, ott a remény valóban fölösleges. Sartre egyszerűen lélektani visszahatásnak mondja. A teljes lemondáson, a kétség- beesésen túl megjelenik a beletörődés: majd csak lesz valahogy, s ebből a nyugalomból sarjad ki az új bizakodás, mint az élet egyik hajtása. Freud már előbb az ösztönös élményekre vezette vissza a reményt. A gyermekben az anyai kapcsolatokból kifejlődik a boldogság vágya, az apai kapcsolatból pedig a törvény és a félelem. A kettő eredője a reménykedés, főleg az anya közbenjáró szerepe miatt. Fromm az ellentétet inkább az ember állandó hatalmi vágyában és a halál fenyegetésében látja. Ennek a kettőnek az ütközése rajzolja ki a halálon túl a megbocsátó Isten képét. A marxizmus a vallásos reményt az elidegenedésnek abba a formájába sorolja bele, amelybe az ember a helytelen társadalmi magatartás által jutott. Az állandó fejlődés vágya benne van az emberi természetben. Célja csak az lehet, hogy kialakítsa az emberhez méltó közösségi életet, ezt pedig csak állandó forradalommal éri el. Transzcendens igényeket azonban nem szabad támasztani, mert azok gyengítik a földi boldogság munkálására irányuló törekvést. Ernst Bloch műve (Das Prinzip Hoffnung) nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a teológusok jobban kifejtsék az örök élet reménye és a földi elkötelezettség közötti összefüggést.

A remény többlete

A vallásos remény és a semmi misztériuma között van valami külső érintkezés. Ott bizakodom, ahol egyébként a semmi fenyegetne, ahol nem ígérkezik semmiféle természetes megoldás. Ábrahám „a reméhy ellenére remélt“, mert hitt Isten mindenhatóságában. Legyőzte a mindennapi számító gyakor16