Szolgálat 22. (1974)
Tanulmányok - Leo Jozef Suenens bíboros: A remény az Egyházban - ma
megnyilatkozásainak“ az a sorozata, amely ezidőtájt szemünk előtt játszódik le Isten népében. Különösen a „charismatic renewal“ (karizmatikus megújulás) ökumenikus hozzájárulására gondolok itt. A mozgalom katolikus formájában 1966/67-ben indult el Amerikából, és jelenleg Európában is terjed, igen nagy benyomást keltve. Mindaz, ami a keresztényeknek új érzéket ad a lelkiélet iránt, örvendező erőt a kísérletezésre,az egység ösztönzője. Mert az igazi ökumenikus párbeszéd elsősorban nem horizontálisan, az egyes keresztény hitfelekezetek között, hanem vertikálisan történik. Az egység útja minden keresztény szívéből indul ki Jézus Krisztus felé. Őbenne és az ő Lelkében fedezzük fel, hogy testvérek vagyunk. Akkor keletkezik köztünk egység, ha ugyanazzal a Krisztussal lépünk kapcsolatba, teljes hűséggel az ő szava iránt; mert ő az, aki létrehozza bennünk az egységet. A különféle hagyományokkal rendelkező keresztények közös imádságélménye főbenjáró jelentőségű. Az ökumenizmusnak szüksége van erre az élő imaközösségre, hogy ne váljék puszta társadalmi pragmatizmussá. Nekem úgy tűnik, hogy a jelen pillanatban az ökumenizmust ellangyosító legnagyobb veszedelem a szekularizáció iránya, más szóval: az a kísértés, hogy mindent, ami a tiszta hit dolga, zárójelbe tegyünk, és csak arra törekedjünk, hogy közösen állítsunk minden keresztény erőt sürgető társadalmi és politikai feladatok szolgálatába. Bizonyára igaz, hogy az Evangélium tele van sokoldalú, követelő ellentmondásokkal — az erőtlen pietizmus csak karikatúrája az igazi, konfliktusokban igazolódó jámborságnak —, de ha pusztán a szociális elemre korlátozzuk és szűkítjük, ezzel félreismerjük a kereszténység legsajátosabb lényegét, egyenesen tagadjuk létjogosultságát. A keresztény nép szintjén sokat ígérő ökumenikus tapasztalatok jelentkeznek. Mindenki ismeri a hitfelekezetek egymáshoz való közeledésének terén a franciaországi Taizé szerepét. Németországban is van néhány éve egy hely, amely ugyan még kevésbé ismert, de minden látogatójának figyelemreméltó tapasztalatokat adott. Az Augsburg melletti Ottmaring faluról van szó, amelyet ökumenikus falunak nevezhetünk. Itt luteránusok és katolikusok alapvető kísérletet folytatnak: a keresztény együttélés kísérletét. Mindegyik tiszteli a másik hagyományát, eredetét, és mégis már csodálatos mértékben megélik a szeretetben való egységet. Ez elővételezése az egyházilag megtalálandó egységnek, egy keresztény tény beigazolása, tanúságtétel arról, mit képes megvalósítani az élő hit. Legyen szabad emlékeztetnem a wormsi katolikusok kezdeményezésére, amely a „Wormsi Memorandum“-ra vezetett. Ebben egy bizonyos alkalomból laikusok és lelkészek közösen, bizalommal és reménykedve kérnek VI. Pál pápától luteránus testvéreik érdekében „egy tisztázó szót Martin .Luther személyéről és tanításáról mai katolikus nézőpontból, az ökumenikus munka elmélyítése céljából“. És ez egyáltalában nem látványos lépés volt. Hanem haladás a 12
