Szolgálat 22. (1974)
Halottaink - Dr. Örkényi János piarista (E. I.) - Dr. Ohmacht Nándor piarista (E. I.)
Dr. ÖRKÉNYI JÁNOS piarista (1923— 1973) Március közepén még lelkigyakorlatot vezetett Bagolyirtáson, a Stellában, az egyházi szociális otthonokban alkalmazott nővérek számára. Betegségének tünetei egy héttel ezután kezdtek jelentkezni. Április közepén agyműtétet végeztek rajta, ettől kezdve féloldali bénulása egy időre megszűnt, szavainkra is értelmesen reagált, de nem mindig érthető, töredezett mondatokban tudta csak kifejezni gondolatait. Betegtársai szerint egyszer egész napon át ezt a két szót ismételgette: Deo gratias! Agyrákja egyre jobban erőt vett rajta. Utolsó hónapját — félig eszméletlenül — a Széher úti kórház papi szobájában töltötte, imádságos és segítésre mindig kész környezetben. Itteni betegtársai is épültek alázatán és türelmén, a szenvedés megszentelésének példáját látták benne. Temetésén — július 12-én — feltűnően nagyszámú ember jelent meg; ez is mutatja, milyen sokak számára közvetítette Isten kegyelmi ajándékait. A piarista rendbe érettségi után lépett be. Felszentelése után hat évig a pasztorá- cióban működött, majd hittanár volt 9 éven át a kecskeméti, 2 éven át a budapesti piarista gimnáziumban. 1965-től közel nyolc évig a piarista papnövendékek teológiai tanára és spirituálisa. Mint spirituális, a lelki életre való nevelést a liturgia megszerettetésére építette. Állandóan képezte magát e tekintetben, egyre jobban belemélyedt a II. vatikáni zsinat szellemét közvetítő tanulmányokba, éa a gyakorlati lelkipásztorkodásból is kivette a részét. Tapasztalatait növendékeivel való egyéni foglalkozásban és közös liturgikus gyakorlatok keretében soha nem lankadó lelkesedéssel és fáradtságot nem ismerő türelemmel igyekezett átadni növendékeinek. Gyakran ismételgette, hogy nemcsak érteni, de élni is kell a liturgiát. Eszménye a liturgiából élő és a liturgia végzésével is nevelni tudó paptanár volt. E. I. Dr. OHMACHT NÁNDOR piarista (1892— 1973) Érettségi után lépett a piarista rendbe. 1915-ben szentelték pappá. Ezután 5 évig Szegeden, 3 évig Kecskeméten, 7 évig Vácott volt gimnáziumi hittanár, 1930-tól kezdve pedig budapesti; egyúttal a rendi növendékek teológiai tanára, és 27 éven át a főiskola igazgatója. Szerény, visszahúzódó, szinte az ismeretlenség homályába vesző, bár nem mindennapi képességekkel megáldott papi egyéniség volt. Működése hittanárságon és teológiai tanárságon túl alig terjedt ki egyéb területre. Néha egy-egy előadást tartott, valahol zárt lelkigyakorlatot vezetett, írt néhány cikket, és sokáig vallási könyvek, főleg hittankönyvek egyházi cenzoraként és a Hittanárok Egyesülete adminisztratív alelnökeként is dolgozott. Pedig sokoldalú tehetsége, nyelvtudása és igen nagy olvasottsága, továbbá elmélyült látásmódja következtében sokak számára lett volna mondanivalója. önmagával szemben igen szigorú volt, annál jóságosabb azokhoz, akik a gyóntatószékben felkeresték. Naponként kiült gyóntatószékébe, s a diákok és volt tanítványai szívesen gyóntak nála. Szobájában is szívesen látogatták, mert — ahogy egyik orvostanítványa mondta — a „theologia morális" zárkózott könyvmolynak látszó tanára rendkívül nagy életismeretről tanúskodó és mindig a kérdező egyéniségéhez szabott tanácsot tudott adni az élet legbonyolultabb lelkiismereti kérdéseiben. Benső barátság fűzte Sík Sándorhoz, aki gyakran kikérte a véleményét. Egy ideig a spirituálisi teendőket is ellátta. Ebben a minőségében főleg az imádság szeretetét és a lelkiismeretes munkát szorgalmazta. Utolsó éveit a betegágyon töltötte. Mint mindig, most sem panaszkodott, sőt mikor a legkisebb mozdulata is nagy fájdalmakkal járt, akkor* is mosolyogva válaszolt a kérdezősködőnek: semmiség az egész! 101
