Szolgálat 22. (1974)

Halottaink - Hász Károly Brokárd OCD (Confrater) - Nagy János (Paptestvére)

HÁSZ KÁROLY BROKÁRn OCD (1888 — 197<rt

A magyar kármeliták nesztora életének só-, szerzetességének 69. és papságának 63. évében Pannonhalmán, a szerzetes«« szociális otthonában hunyt el csendesen február 16-án.

Hosszú szerzetespapi élete során kitűnt lángoló buzgalmával. Országszerte ismert hitszónok volt. Kiváló orgánuma is képesítette erre; lelke gazdagsága méginkább. Természettől fogva szeretetreméltó, jóságos, mindig derűs, segítőkész egyénisége folytán a rendtársak mind szerették és teljesen megbíztak benne. 16 éven át állt egyfolytában a rendtartomány ólén. Hosszú kormányzása alatt a provincia virágzásának tetőfokát érte el.

1930-ban megépíttette Keszthelyen Lisieux-i Szent Teréz nagyon szép templomát, és melléje a rendtartomány kis- és nagyszemináriumát. Nagy tisztelője volt Kis Te- réznek. Éveken át szerkesztette a tiszteletét terjesztő „Szent Terézke Rózsakertje“ c. folyóiratot a hívek nagy lelki hasznára és örömére.

Keresett lelkiatya volt. Egyik lelkigyermeke, már évtizedek óta Franciaországban élő ferences missziós nővér, így emlékezik meg róla levelében: „Szent pap volt. Prédikációit tömegesen látogatták, gyóntatószékét szintén nagyon sokan keresték fel, de a sekrestye közelében egy kis szobában is szokott gyóntatni. Lelkivezetőm volt 13 évestől 18 éves koromig, de gyónni csak akkor tudtam hozzá járni, ha Pesten jártam látogatóban. Még akkor is hozzá mentem néhányszor gyónni, mikor már foga- dalmas szerzetesnő voltam, de csak kétszer vagy háromszor adatott meg számomra ez a kegyelem. A gyóntatószékben igazi szerető atya volt, bizalommal mentem hozzá: intett, figyelmeztetett, tanácsolt. Egyszer elmondtam, hogy feltűnést keltettem a templomban, mert nem térdeltem le a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt, akkor ugyanis gipszben volt a lábam. A jó Atya azt felelte: .Miért nem mondta: majd ha meggyógyulok, akkor órák hosszat fogok térdelni az Oltáriszentség előtt!' Ebben az az érdekes, hogy akkor még nem tudtam, melyik szerzetbe lépek, és az Atyám sem tudta. / N.B. A ferences misszionárius nővérek állandó szentségimádást tartanak! / Brokárd atya szeretett mindig kikérdezni a gyóntatószékben: mit prédikáltak egy héttel ezelőtt. Én elmondtam, amit szívemre vettem, és ő meg volt elégedve, mert látta jóakaratom. Mikor nem voltam Pesten, kívánságára írtam neki. Ő nem szokott írni, élőszóval válaszolt, vagy üzent.“

Évtizedeken keresztül hordozta a cukorbaj keresztjét. Élete végén ugyanilyen példamutató türelemmel viselte baját, állandó lassú gyengülését. Imádságos beletörődéssel, Isten akaratában megnyugodva hunyt el.

Földi maradványait az általa épített keszthelyi Szent Teréz-templomban helyezték örök nyugalomra. Confra.er

NAGY JÁNOS (1917— 1974)

„Nomen est ómen.“ Ö ezt mindig komolyan vette: sohasem akart közepes maradni. De — bár nem voltak kicsinyek szellemi képességei — nem teológiai doktorátus, vagy külső megtiszteltetés megszerzésén fáradozott, hanem az eredeti szemináriumi eszmények töretlen valósításán. Míg mások, P. Hunya volt tanítványai, az eszményt csak magasról világító és irányító csillagnak tekintették, ő szüntelen érintkezésre tört, fogható valóságában élt, lendült.

Miután Szegeden pappá szentelték, mint alföldi falvak és tanyák (Röszke) káplánja működött. Egyaránt értett az öregek és fiatalok nyelvén. A kis domaszéki tanyai kápolna oldalához sokszor simult 2-300 kerékpár, legények drótparipái, vasárnapi istentiszteletei alkalmából — de noteszkában vezette az ágyban fekvők összekapcsolt imabeosztásait is: tízen a megtérő bűnösökért, húszán jó papodért . . . imádkozzanak, szenvedjenek, virrasszanak. Majd átkerült szűkebb hazájába, az egri egyházmegyébe. A legnehezebb helyeket (Görbeháza) sugározta át a lelkes engesztelés fényével.

99