Szolgálat 21. (1974)
Halottaink - Msgr. Csipak Ferenc (Békési István)
kellett állniok, mert minden lépés nehezére esett — megpihent, majd szólt káplánjának: mehetünk tovább ... A szobába belépve összeesett. Négy orvos is volt jelen, mindent megtettek, amit lehetett. A káplán hazaszaladt szentkenetért, de mire visszaért, Msgr. Csipák halott volt. öt óra előtt megkondultak a harangok. A hívek még nem tudták, ki a halott. Én a plébánián vártam visszatértükre, mikor a hírt meghallottam és átsiettem. A pap házánál az ebédlő az ünnepi vacsorára felkészítve, ő pedig az onnan nyíló szobában feküdt: kisimult arccal, békésen, derültebben, mint életében valaha is láttam. Ott imádkoztam mellette, a kezét fogtam — még meleg volt —, míg a koporsóval meg nem jöttek. Vittük egyenesen a templomba. A hívek az esti misére jöttek éppen, és megdöbbenve hallották, hogy lelkipásztoruk abban a koporsóban jött vissza közéjük. Mindjárt koncelebrált misét mondtunk érte, és kezdődtek a temetést előkészítő munkálatok. A rekollekcióra megjelölt órában, pénteken, 11-én 10 órakor kezdődött a gyászmise. Az éppen Rómában tartózkodó bácskai főpásztor helyett a Bánátból jött át Jung Tamás püspök. (Az ő kinevezését annakidején együtt ünnepelték Msgr. Csipák 40 éves jubileumával.) És amint ökumenikus volt Msgr. Csipák halála, olyan volt a temetése is. Ott volt az ortodox, a református és a luteránus püspök, az első a titkárával és nyolc papjával, az utóbbi kettő beszélt is. A görögkatolikus papság pedig elénekelte abszolúció után saját szép temetési szertartását. A bácskai papság szinte teljes számban jelen volt, a hívek pedig ezrével. Evangélium után volt a két beszéd. Horvátul a szabadkai Szent Teréz székesegyház plébánosa búcsúztatta, hiszen a boldogult több mint 20 évet dolgozott valamikor Szabadkán. Volt káplán a Szent Terézben, vikárius a Jézus, a Munkás templomban, vikárius és plébános a Szentkereszt-plébánián. Január 16-án lett volna tízéves évfordulója, hogy Újvidékre jött. Az előjegyzési naptárban ott is volt a bejegyzés. Nem érte meg. Mint ahogy jó volt az előérzete akkor is, mikor két éve 40 éves papi jubileumot ünnepelt. Aranymisét szoktak ünnepelni — figyelmeztették. „Hol leszek én akkor" — volt a válasza. 91 pap volt a temetésen. Nem kellett ott külön rekollekciót tartani. „Mortuus adhuc loquitur.“ Tari János kanizsai plébános őt szólaltatta meg, amikor életére emlékezett, a jó pap és jó ember példás életére. Egyik volt horgosi híve halála reggelén sok-sok virággal ékes temetést látott álmában. Kérdésére: kit temetnek, az volt a válasz: egy nagy misszióst. Bizony, amikor szerzetesek hiányában az egyházmegyei papság végigmissziózta a hatvanas évek elején Bácskát és Bánátot, annak ő volt a lelke, szervezője. Amikor pedig a szentszéki kapcsolatok felvétele és a szentév (megkeresztelkedésünk ezredik évfordulója) esztendejében missziósok jöhettek be, egyszerre atyai barátot és testvért találtak benne, aki szóban is, felejthetetlen egyéni zamatú leveleiben is mindig biztatott, bátorított. összekötő, egységesítő erő volt paptársai számára, nem annyira kora és magasabb rangja, hanem elsősorban személyi kisugárzása miatt. Szerette Egyházát, és annak sebei, problémái fájtak neki, örökösen foglalkoztatták. Mindig azon töprengett, mit lehetne csinálni, és mit lehetne még jobban csinálni, hogy éltessük, tápláljuk a népet az Igazság igéivel. Mert népét teljes szívéből szerette. Soha nem felejtette, hogy a nép küldötte, és neki szentelte életét. Papi élete Ura-lstene és népe szolgálata volt. öt műtéten esett át, sok testi nyavalyával kellett kínlódnia, de a lelket ezek nem ölték ki belőle. Sokszor nem is sejtettük, milyen gyengén van és mi mindene fáj. A lelke parázslott és lobogott. Fogékony volt minden életrevaló új gondolat irányában. Sokat, igen sokat olvasott, a késő esti és éjjeli órákban. Ha érdekes meglátása támadt, vaJami eszébe jutott, éjnek éjén felkelt, és akár levél formájában is megírta. A szellemi tunyaság nem volt az ő stílusa. 90
