Szolgálat 20. (1973)

Eszmék és események - Mikor igazi egység az egység? (Joseph Ratzinger)

eszmei közösség gyanánt. Föltehetően mind a három értelmezés hozzátartozik a fogalom tartalmához, csak az a kérdés, hogyan lehet őket egymással viszonyba hozni, hogy kölcsönösen megtermékenyítsék egymást. A döntő itt az elemek helyes adagolása és összeegyeztetése, mert egyoldalú függetlenedésük vagy ellentétbe kerülésük lerombolja az „ecclesia local is“ -t. Mindenképpen szükség van, ma jobban, mint valaha, a hit átélhető nagyságrendű közösségeire. De ezeknek „katolikusoknak“ kell lenniök a szó egyetemességet jelentő értelmében, vagyis alapvető elvük legyen az egészből táplálkozó és az egész felé táruló élet. A „katolikus" jelleg így helyes értelmezésben már megkívánja az „ökumenikus“ jelleget is, és minden helyi egyháznak ilyen módon kell élnie hitét. Nem küszöbölheti ki azokat a problémákat, amelyeket csak egyetemes egyházi szinten lehet megoldani, viszont annál inkább be kell töltenie azokat a feladatokat, amelyek éppen a helyi egyházakra várnak. Hitből fakadó tapasztalataikkal, türelmükkel és teremtő fantáziájukkal kell megtermékenyíteniök az egyetemes egyházat, annak pedig irányító szerveiben készséggel és örömmel kell ezt fogadnia, az egész közösséget szem előtt tartva a szükséges mértékben megtisztítania, elmélyítenie és így továbbadnia.

3) Végül óvatosnak kell lennünk az elmélet és gyakorlat viszonyának felfogásában mutatkozó mai irányzat iránt. Eszerint a gyakorlat ereje teremti meg az igazságot, valósággá téve a lehetőségek birodalmát. A tényeknek — mondják — (pl. az interkommúnió esetében) meg kell előzniök az elméleti tisztázást, és ez a tevékenység nem származhatik felülről, csak a „bázis“-tál. Ezzel szemben rá kell mutatni, hogy ma mind többen érzik szükségét a roppant tempóban változó világ újraértelmezésének, hogy újból értelmesen élhessünk benne. Logosz és etosz elválaszthatatlanul összetartozik. Aki nem cselekszik és nem szenved, az nem is ismer meg semmit. Viszont aki nem gondolkodik és nem ismer meg, az nem tud értelmes tényeket létrehozni. Az olyan tevékenység, amely menekül a gondolkodástól, nem teremhet jó gyümölcsöt.

A „helyi egyház“ tehát valóban a tapasztalatszerzésnek és a szenvedésnek, s egyben az ebből kikristályosodó megismeréseknek a helye. Valószínűleg abba a szakaszba jutottunk, ahol a csúcsökuménének egyidőre meg kell állapodnia, mert ami eddig kiforrt, azt már keresztülvitték, új lépésekhez pedig hiányzik a helyi kipróbáltság fedezete. Szükség van tehát a helyi egyházak úttörő szerepére, — csakhogy ez nem abban áll, hogy az ember egyszerűen mást csinál, mint eddig, hanem hogy azt teszi, ami értelmes és helyes. És ez nem lehetséges az egyetemes egyházzal való bensőséges összetartozás nélkül. Ratzinger professzor végső szava a reményé: reméljük, hogy akadnak ilyen úttörők. (Nyilvánvalóan ennek kegyelmi megalapozását akarta létrehozni azóta a Szentatya a szentévnek a helyi egyházakra való építésével.)

(J. Ratzinger nyomán)

83