Szolgálat 20. (1973)
Eszmék és események - Mikor igazi egység az egység? (Joseph Ratzinger)
Ratzinger példa gyanánt Taizé karizmatikus ökumenikus életét hozza fel. Az ima közösségében élnek. Tudják, hogy amit kémek, azt csak Isten adhatja meg, és nem elővételezik önhatalmúlag a meghallgatást — azaz tudatosan lemondanak az áldozati közösségről —, de nem vesztik el bizalmukat, hogy meghallgatást nyernek. Origenész egyhelyütt csodálatosan magyarázza Jézusnak Mk 14,25-ben szereplő szavait: az Úr nem ihat egyedül abból a kehelyből, amelyet csak összes tanítványaival együtt akar inni. Az ünnepi kehelynek csak akkor jön el az ideje, ha mindannyiukkal ihatja. Jézusnak ezzel a lemondásával kapcsolódhatnak össze a különvált keresztények, és így „a remény Eucharisztiáját“ ünnepelhetik együit, vezeklő egyesülésben Jézus vezetésével. Talán a bűnbánat liturgiájában kellene megtanulnunk egyesülni, mielőtt a kiengesztelődés lakomáját igazán megülhetnénk. Minden ellenkező látszat ellenére a helyi egyházak mintha ma a könnyebb utat választanák, és a keresztény szenvedélyből és fantáziából fakadó felelősségteljes kísérletezés helyett mindjárt „egyetemes egyházat“ akarnának játszani. Ez pedig mind helyi, mind egyetemes szempontból helytelen. 2) Ezzel elérkeztünk a második hatótényezőhöz: a hangsúly az egyetemes egyházról mindinkább a helyi egyházra tolódik át. Ez a zsinat irányának felel meg, de mindinkább új egyoldalúsággá fejlődik. Ismeretes a történelmi háttér: a középkortól a római egyház vezető helyzete háttérbe szorítja a helyi egyházak szerepét, a reformáció meghozza az ellenkező áramlatot, de az ekkor alakuló gyülekezetek (mind kialakulásuk esetlegessége, mind Luther teológiája folytán) már nem részei az egyetemes egyház közösségének. A II. Vatica- num újra visszatért a sokféleség és egység összefüggéséhez. Meghatározásában a „helyi egyház“ (Ortskirche) nem elsősorban a földrajzi helyet jelzi, hanem patrisztikus-teológiai értelmezésben a püspök főségéből indul ki. De ez az értelmezés a köztudattól — főleg a reformációtól erősen befolyásolt országokban — meglehetősen idegen maradt, és a szót önkéntelenül is a nyelvi-nemzeti jellegű „Landeskirche“, vagy a gyülekezet (Gemeinde) önként kínálkozó képzetvilágába állítják bele. Eközben egyre gyakoribb az eltolódás a helyitől a „bázis“-közösség eszmei értelmezése felé. A zsinati elgondolásnak ez az átformálódása és más hagyománytípusokkal való kereszteződése azután visszahat az Egyháznak önmagáról alkotott képére is. Két példa: a miseszövegek jelenlegi német fordításában szinte teljesen eltűnt a „Kirche“ szó, mindenütt „Gemeinde“ szerepel, nemcsak a latin „ecclesia“, de még más kifejezések, pl. a „família" fordítása gyanánt is. A keresztelés szövegében pedig az amúgyis elég halvány „communitas Christiana“ kifejezést így fordították: „Die christliche Gemeinde (vagy: die Pfarrgemeinde) nimmt euch auf.“ Hol maradt itt a kapcsolat az egyetemes Egyházzal? Az arányok helyes látására kell tehát törekedni. Mindenekelőtt pontosabban tisztázni kellene a „helyi egyház“ fogalmát. Amint láttuk, ezt senkisem földrajzi értelemben veszi, hanem a zsinat a püspök oldaláról, a reformáción alapuló irány politikai, nyelvi vagy társadalmi értelemben, a modernek pedig 82
