Szolgálat 20. (1973)

Eszmék és események - Mikor igazi egység az egység? (Joseph Ratzinger)

hető jelenségével. Lengsfeld pl. egyenesen azt állítja, hogy az intézményes egyesülés a közeljövőben csak a hatalmon levőknek kedvezne, a „haladó“ erőket pedig megfojtaná. Nem elvi intézmény-ellenességnek látszik ez (hiszen ezen az erők maguk is intézményességre törekszenek), hanem az adott hivatalos szerveket tartják gátló erőknek, és ezeknek „felülről“ jövő ökumeniz- musával szembeállítják a „bázis“, az alapközösségek „alulról" származó gyakorlatát.

Itt persze minden azon fordul: mennyire képviselik ezek a közösségek nemcsak saját öntudatukban, hanem a valóságban is a bázist, az Egyház alapját? Sajnos szemmellátható, hogy magát a szót is kétértelműen alkalmazzák: hol az egyház alapegységét, tehát a helyi egyházat jelenti, hol önállóan kialakult kis csoportokat, amelyek elsősorban a jelenlegi hamisnak tartott egyházi struktúrák megváltoztatására törekednek. így a hangsúly az egyetemes egyház és a helyi egyházak viszonyáról áttolódik a hagyomány egyháza és az eljövendő egyházat kialakító, haladó jellegű bázisközösségek ellentétére. Ez azután egy további hasadást vált ki az ökuméné terén: a „manipulálható“ egyházat szembeállítják a Szentlélek egyházával. Az egyháztörténelem során először ismerik ma föl tömegek, hogy a hit alapvetésében egyek, s ehhez viszonyítva a felekezeti különbségek másodrangúnak tűnnek számukra. A Credo mint „bázis“ közvetlenül ökuménét teremt. A helyzetben azonban éppen az a paradox, hogy ezek a Credójukkal az egyházközösség élményében gyökerező rétegek is szkeptikusak az intézmények iránt, többnyire távoltartják magukat és hallgatnak, így nincs hatásuk a hivatalos ökumenizmus terén.

Szembenállunk itt az ökuméné mai állapotának lényeges nehézségével és egyben reménységével is. A Credo magvában rejlő egységnek ki kell fejeződnie, formát kell öltenie. Azok, akik ezt fölfedezték, vegyék maguknak a bátorságot, hogy legyőzzék az intézmények iránti bizalmatlanságukat és bátran éljenek a felülről felajánlott lehetőségekkel. Csak így lehet megakadályozni, hogy az ökuméné magunkcsinálta egységekké, ellenségesen szembenálló „ökumenizmusokká“ hulljon szét, amelyek nem rendelkeznek többé a hit elégséges fedezetével. Az intézmények valóban rá vannak utalva az egyházközségek élő egységeinek erejére, különben üres formalizmusba süllyednek. Feladatuk nem az, hogy rendelkezéssel hozzanak létre valami újat, inkább az, hogy a bárhol felbukkanó jót észrevegyék, továbbadják, alkalmasságát megítéljék és hozzáférhetővé tegyék az egész egyház számára. Szerepük az ösztönzés, a megkülönböztetés, a megtisztítás és közvetítés. A vonakodókat segítsék, hogy vegyék igénybe a már meglévő eszközöket, az elhamarkodottakat viszont emlékeztessék felelősségükre, és így szolgáljanak mindenben az egységnek. De természetesen a helyi tényezőknek meg nyitva kell állniok e közvetítés felé. Nem kell tevékenységükben felső rendelkezésekre várniok, — de mindent, amit tesznek, az egész iránti felelősségtudattal és nyitottsággal kell tenniök, és nem szabad a helyi egységért kockáztatniok az egésznek az egységét. *'

6

81