Szolgálat 19. (1973)

Boros László: A boldog ember és Istene

len, nyílt és szelíd emberekbe sűrűsödik, vagy rajtuk túlmenően csoportokba, közösségekbe — egyszóval olyan emberekbe, akik vágyakoznak a világ ilyen „állapota“ után. Maga ez a vágy ígéret gyanánt hordozza teljesedését. Van az emberiség történelmének egy mély „golf- áramlata": a vágyakozók „mozgása". Nincstelenek, akik tudják, hogy reménytelenül szegények, éhesek, szűkölködők, mindennap, mindenben, amit csak tesznek; kisemberek, akiknek mégis örök vágya marad a kiteljesedés; és ha hiába is volt annyi évi vágyakozás, annyi áldozathozatal, szívük annyi hulló vére, ha mindig, mindig csak csalódtak, rászedték, meghazudtolták őket, akkor sem képesek felhagyni a reménykedéssel. Miért? Mert az emberi vágyakozás lényeges alkotójegye a vágynak magának a belső evidenciája, ami jelenvalóvá teszi a beteljesedést, azt, amire vágyunk. Az „elérhetetlen elérhetőségének" ez a belső evidenciája láttatja be közvetlenül a kijelentés igazságát: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságosságot, mert ők kielégülnek" (Mt 5,6).

ötödször: az irgalmasság. Aki teli van vággyal, csillapíthatatlan kí- vánkozással a nagyság után, az éppen a szenvedőkkel érzi szolidárisnak magát: az élet sorsszerű kitagadottjaival — nem leereszkedésből, hanem az egyforma emberi nyomorúság lényegi rokonságából. Mondhatni „titkos szövetség" áll fenn minden becsületesen szenvedő ember között, az „álarcot nem viselők" sorsközössége: az éhezőké, a szomorú- aké, a szomjazőké, a hajszoltaké és üldözötteké. Nem azoké, akik a szegénységből, nyomorból és éhségből erényt csinálnak, jámborul beérik vele, tetszelegnek benne és mutogatják; azoké sem, akik ürességüket ügyesen tudják telinek álcázni, akik járatosak abban, hogy betegségüket egészségnek magyarázzák, akik éhségüket kielégültség képébe öltöztetik. Sem pedig azoké, akik álarcosán szaladgálnak, amögé rejtve eltorzult, tépett arcukat. Álarccal senkisem lehet boldog. A boldogság ösztöne felsikolt bennünk, ha éhesek vagyunk, és enni kér; szomjazó valónk italt kíván; mezítelen életünk fázik és ruhára sóvárog; az idegen keresi az ajtót, amely kinyílik előtte; a rab szabadulásról álmodik; a beteg egészséget, a tévelygő hazát remél; a tudatlan érzi korlátáit és világosság után vágyakozik; a kételkedő elmegy a barátjához és tőle kér tanácsot; a szomorkodó vigasztalásra áhítozik; a jogtalanság igazságosság után kiált; a sértő bocsánatban reménykedik; és az egész élet, még a halottak is, szerető baráti közelségünket várják állhatatosan. Már most aki még sohasem volt éhes, beteg, idegen, üres, elhagyatott és reménytelenül magányos, megértheti-e az emberiségnek ezt a sok baját, nyújthat-e otthont nekik bensejében? Aligha. Valószínűleg nagyon ünnepélyesen és jóságosán fordul a sokféle nyomorú-' ság felé, magára akarja venni és a többiekért hordozni. De képtelen rá! Nem tud elmenni a végsőkig. Odáig, ahol a szenvedés értelmetlenné

88