Szolgálat 19. (1973)

Boros László: A boldog ember és Istene

válik. Az én szenvedésemet, az én bűnömet, az én elveszettségemet senkisem veheti le rólam. Ezek nem árucikkek. Mint ahogy senkisem veheti át tőlem a születésemet vagy a halálomat, éppúgy az elesett- ségemet sem. De ha szomorú vagyok és mindent egészen kilátástalannak érzek, odaülhet mellém valaki, aki maga is átélte a szenvedő lét teljes értelmetlenségét. Mellém ülhet — egyetlen szó nélkül. Akkor meg fogom érezni, hogy a barátom: tenni ugyan semmit sem tud értem, de velem szomorkodik — és nem leszek többé egyedül bánatomban. Ez talán meg fog vigasztalni. Hiszen ez a mellémülés tökéletesen értelmetlen, kivéve, ha ez az ember a barátom. Nincs erre más magyarázat. Ketten eggyé forrtunk, de másképpen nem tudja ezt megmondani. Nem talál feleletet és magyarázatot, de nem hord álarcot. Az álarcnélkülieknek ebbe a közösségébe kell alászállnia a megváltás Istenének, ha át akarja élni szenvedésünket, ha a barátunk akar lenni, a reménytelenül kicsinyek barátja. Leül mellénk, ő maga is kimerülve, üresen, éhesen, halálraszántan és Istentől elhagyottan. De ezt csak azok veszik észre, akikben megvan a bátorság, hogy az elveszett világhoz számítsák magukat, és akik maguk is le tudnak ülni minden elveszett mellé, baráti szívvel. Ezek az irgalmasok majd észre tudják venni Isten irgalmasságát. A többiek egyáltalán föl sem figyelnek rá, a jelentéktelen kis emberre az ő isteni vágyával: „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmasságot találnak“ (Mt 5,7).

Hatodszor: a tisztaszívűség. Idáig a boldog ember belső képét próbáltuk megfesteni, vizsgálva az emberi öröm középponti elemét, mind szélesebb kiterjedésében: azt, amikor az ember nem önmagáé. A ben- sejében szegény ember nyitott lelkülettel közeledik a dolgok, események és emberek felé; hagyja, hogy az embersors mindenestül igénybevegye, egészen a legmélyebb szomorúság szakadékáig; senkit sem rekeszt ki vonzalmából és ellenségéhez is szelíd; virrasztó vágya túljuttatja minden kicsinyes nyomorúságon, egy rendjén lévő világ fölséges ígéretéig; szeretné, hogy barátai, a szorongatottak és gyötrődök is résztvegyenek valamiképpen boldogságában, az indulás örömében, és ezért enyhíteni próbálja szenvedésüket önzetlen jelenlétével. Érezzük, hogyan jön létre itt a létezésnek egy újfajta módja: az ember elszakad önmagától, és éppen így lesz önmaga. Valami tiszta, szűzi áll előttünk a maga öntudatlanságában, a tisztaság embere, az áttetsző lét, a transzparens élet. Lassanként eltűnik az életéből minden félénkség, görcs, neheztelés és alakoskodás (a valóság eltorzítása), és kialakul benne a „derű“ létformája: öröm és béke kezd uralkodni lelkében, kibontakozik a nagylelkűség, tágszívűség, béketűrés, egyszerű testvériesség. A dolgok körülötte nyugodttá és „tisztává“ válnak, maga a lét „bizalmas“ jelleget ölt. Titokzatos erő sugárzik ki a tisztákból. Nem valami megrázó, varázserejével lenyűgöző hatalom; nem az óriás hegyek vagy viharzó

89