Szolgálat 19. (1973)

Boros László: A boldog ember és Istene

nyugodtan a magáénak semmit, nem vehet fel magába gondtalanul semmit, nem tudja teljesen odaadni magát semmi szépségnek, semmi igazságnak, semmi szívet-betöltő szeretetnek. Nem tud többé a föld közelébe kerülni, nem lehet „örököse“. Ezzel szemben az ellenségszeretet a lét legnagyobb szabadságnyilatkozata; abban mutatkozik meg a tudat maradéktalan világfölénye, uralkodó nagysága. Ilyen emberrel érintkezni az elképzelhető legnagyobb jótétemény. Mondhatni ez a feladata közöttünk: hogy ne gyűlöljön. Sodró hatalma van az emberek szívén, mert ez a hatalom egészen bensőséges, csupa vonzóerő, csupa jóság. Az ilyen ember lehet igazán „a lelkek pásztora“, sőt „a lét pásztora“: az emberek önkéntelenül is nála keresnek menedéket; maga a lét feltárul előtte, fesztelenül, nyugodtan: ilyen embernél nem éri bán- talom. „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet“ (Mt 5,5).

Negyedszer: a vágy. Ha az ember független, nyitott és mindenhez készséges szeretettel fordul, akkor benne és körülötte létrejön a „helyes“ világ, a szilárd alapjait önmagában bíró „otthon-nyújtás“, az egzisztencia olyan birodalma, ahol minden a maga helyén van. Az ilyen ember lelkében békés tanyára találnak a teremtmények. Ott, őnála, őbenne csakugyan szabad térben élhetünk; egészen őszinték lehetünk, nem kell szégyellnünk, vagy álcáznunk magunkat; egészen kimutathatjuk jóságunkat, anélkül, hogy kihasználnának és kifosztanának; egészen olyanok lehetünk, amilyenek vagyunk, egyszeri sorsunkban, saját énünk kialakult egységében, anélkül, hogy félreértenének, anélkül, hogy ennek a benső egységnek erőszakos kezelését, szétrombolását kellene átélnünk; feltárhatjuk belső gazdagságunkat, „szépek“ lehetünk anélkül, hogy irigységet, mohó vágyat keltenénk, vagy kiszolgáltatnánk magunkat a nevetségessé válásnak. Egyszóval: lehetünk: igazán, jóságosán, egyszerien, szépen, és ebben megtalálhatjuk maradéktalan kielégülésünket. A „megotthonosodásnak“ az az állapota ez, amelyet Izaiás jellemez a következő „leírhatatlan leírással": „Együtt lakik majd akkor a farkas a báránnyal, s a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Borjú és oroszlánkölyök együtt legel, egy kisfiú őrizheti őket. A tehén az anyamedve mellé szegődik, együtt fekszenek kölykeik; szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör. A csecsemő ott játszadozik a vipera lyukánál, s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott gyermek. Nem ártanak és nem okoznak romlást sehol szent hegyemen. Mert eltölti a földet Jahve ismerete, mint ahogy a vizek betöltik a tengert“ (íz 11,6-9). Ennek a költeménynek a hitelessége egyszerre van abban, amit ábrázol: a béke, a bővelkedés, a szépség, a tisztaság — és a kifejezések képtelenségében, a képek összeegyeztethetetlen ellenkezésében. A dolgok „helyes rendje“, az otthonos lét: vágyakozásunk legszebb és legelérhetetlenebb tárgya. Az „igazságosság" (szedek) nem valóság; mindig csak előttünk lebegő ideál. Időnként különösen önzet87