Szolgálat 19. (1973)

Boros László: A boldog ember és Istene

lágból, csak belső nagyságuk „nyomait“ regisztráljuk vigaszra talált sorsunkon. „Boldogok a szomorkodók, mert vigasztalást nyernek" (Mt 5,4).

Harmadszor: a szelídség. Ha becsületesen éljük az egzisztenciális önzetlenség örvendező készségét (lelki szegénység), akkor azzá az el- szánássá alakul, hogy megnyíljunk a világ szenvedésének (szomorúság). Ezáltal új mag képződik az emberben, az élet iránti előkelőség szilárdan megalapozott magatartása. A szilárdságnak ezt a sajátos fajtáját a világ ellenkezésében és zűrzavarában nevezzük „a gyöngédségre való bátorságnak“, azaz szelídségnek (német: Sanftmut). Nem a gyöngék erénye ez, hanem a bensőleg nagyoké, a kiemelkedőké. Ezeknek nincs szükségük rá, hogy „rosszért rosszal fizessenek“, vagy visszaüssenek. De ez még csak negatív meghatározása a szelídségnek. A pozitív oldala: alapvető odahajlás a zilált teremtményhez, — különösképpen azokhoz, akik őt magát fenyegetik. Persze a szelídség más formákban is megnyilvánul: mint tartózkodás, mindenféle kényszerről való lemondás, mint a fontoskodás hiánya, a tekintet és a megismerés nyugalma, a beszéd finomsága és a másik iránti érzékeny tapintat a találkozásban. De teljes nagyságában az „ellenségszeretetben“ érvényesül, itt éri el szinte az emberileg elérhetőnek határát, és azért itt mutatkozik meg egészen tisztán. Nem gyáva kiegyezést jelent ez azzal, aminek nem kellene és nem lenne szabad léteznie; nem is azt, hogy az ember nem akar többet síkraszállni az igazságért és igazságosságért; és végül azt sem, hogy már nem akarja megvédeni a gonosz támadásától az értékeset, szeretetreméltót, azt, ami él. Tehát nem a határok elkenése és az ellentétek kimagyarázása. Az ellenségszeretet inkább valami magától értetődő, cseppet sem mesterkélt dolog, minden szerető szív eleve adott indulata: „Számomra nem vagy ellenség, legalábbis bensődben nem. Akármennyi ellentét és különbözőség választ is el, és ha talán védekezem is az ellenem irányuló jogtalanság ellen, nem ellenségeskedésből történik. Nem akarlak legyőzni, megalázni, egyáltalán nem akarok neked fájdalmat okozni. Azt sem akarom, hogy nekem legyen igazam, ne neked; nem gyűlöllek, sőt úgy érzem, éppen neked van a legnagyobb szükséged szeretetemre, hiszen annyi minden választ el különben bennünket.“ Ha nem tudjuk ellenségünk személyét ilyen alapvetően belefoglalni szerető vonzódásunkba, akkor nem juthatunk el arra a nyugodt összeszedettségre, amely a boldogság egyik előfeltétele. Lelkünket megmérgezik a gyűlölködő és elutasító gondolatok, érzelmek, tervek, megfosztanak legbensőbb önmagunktól. Tudatunk nem tud felszabadulni, e negatív hatások alatt önmagából kivetkőzik és dologiságba silányul, rabszolgájává lesz a gyűlölt embernek, sőt magának a gyűlölködésnek. Zuhanhat-e sötétebb romlásba az ember? Amennyiben és ameddig megmarad ebben az állapotban, nem mondhat

86