Szolgálat 19. (1973)

Boros László: A boldog ember és Istene

magában kínál otthont neki. A másik szenvedése előtt benseje elnémul, nem marad más belőle, mint az emberi esendőség mindenestül-való befogadása. Az ő „lakomáján“, együttlétének közösségében elsősorban „szegények, vakok, sánták és bénák“ vesznek részt (Lk 14,12-14). Különös nyugtalanság keríti hatalmába lelkét; úgy érzi, ki kell törnie a megszokott emberinek birodalmából, hogy neki magának „se legyen semmije, ahová a fejét lehajthatná“ (Mt 8,20), — így tud mindig megmaradni a benső készenlétben, megajándékozni közelségével minden szorongatottat. Boldogság számára, hogy nem a magáé többé, hogy résztvesz az emberek kiszolgáltatottságában, hogy leereszkedik a mindennapiba, hogy gazdaggá válik önmaga elajándékozásában. És az az ember, akit így lényegében megragadott a testvér baja, nem tanítói magatartással megy oda a szenvedő emberhez, nem is mint érdektelen segítő, vagy szomorú sajnálkozó, hanem ő maga is a szenvedő ember létének egy darabjává válik. Itt nem pusztán testvéri segítőkészség, vagy társadalmi jótékonykodás dolgozik. Persze mindez „is“ meglehet, meg is kell lennie, ha a segítő szív használhatónak akar bizonyulni. De az alapvető magatartás mélyebben keresendő: önmagunk kiüresítésé- ben, a szeretetnek abban a „többletében“, amely rávesz bennünket, hogy engedjük rávetődni saját életünkre a szenvedés sötétjének homályát. Kitartani a másik ember'mellett kiúttalan sorsában, hosszú ideig elviselni a másik szegényes életét, közösséget vállalni egy megtört ember kimerítő lealacsonyodásával, nem érzelgősségből vagy megindulásból, hanem érzületté vált magatartásból: erről a szomorúságról van szó, ez vesz körül sötétségével minden önzetlenül szerető lelket az emberi sors csupasz, terméketlen, kiszolgáltatott, otthontalan, szenvedéstől és haláltól fenyegetett világában. Az ilyen szomorúság benső vigasztalansága kiszívhatja, sivárrá és üressé teheti az életet; bizonytalan, aggodalmaktól gyötört, fáradt lesz tőle az ember. És mégis mindig újból összeszedi magát, megint csak odaáll a másik mellé, még akkor is, ha már nem értik meg. Ez az ilyen egzisztencia lényeges tette: kiszolgáltatja magát a világ szomorúságának. A döntő, és magának az emberségnek a megértésére nézve igen jelentős tapasztalat azonban eközben a következő: Lassan-lassan, a hűség és a kitartás hosszú folyamatában, az ilyen emberben valami belső mag alakul ki, amely nem hozzáférhető többé az esetleges hangulatoknak, a felületes bizonyítékoknak és a látszólagos elidegenedésnek. Ott, ebben a középpontban a lét új dimenziója jön létre, amely a vigasztalást lényegében hordja: annak boldogsága, hogy nem vagyunk többé a magunké, hogy elvétettünk önmagunktól, hogy bensőleg odaadtuk magunkat. Az ilyen emberek lényegileg már titokzatos módon „odaát“ időznek, onnét árad beléjük mindig új erő arra, hogy higgadt nyugalommal, színlelés és önsajnálat nélkül hagyják elhasználni magukat. Már „eltűntek“ ebből a vi85