Szolgálat 19. (1973)

Walter Nigg: Kopog az ajtónkon a szent

tasztrófa felé visz, amelyet képtelenek leszünk elhárítani. Mert az igazi eszmény útmutató erőket rejt magában, és ha végleg félreállítják, elnyel bennünket a sötétség, és mind mélyebbre süllyedünk a posványba.

A felvázolt veszélyes helyzetben elsőrendű fontosságú az igazi eszménykép kérdése. Ezt a kérdést nem szabad elhallgattatnunk, míg kielégítő feleletet nem találtunk rá. A hős nem lehet ez az eszmény, mert alakjával nagyon könnyű visszaélni. Csakis a szent ez a példakép: egyedül ő felel meg a nyugati kereszténység mértékének. Ez a megállapítás még ma is igaz, még ha a modern ember látszólag szem elől is tévesztette a szent alakját. De ez csak felületes megfigyelés. Albert Camus egy mondata villámfénnyel világítja meg a mélyebb hátteret: „Isten nélkül szentté lenni — ez az egyetlen igazi probléma, amit ma ismerek.“ Persze, éppen ez a lehetetlen: hiszen a szent az a nyitott ajtó, amelyen keresztül Isten leszáll az emberekhez, és amelyen át az ember felnézhet az örökkévalóra. De Camus említett kijelentése rámutat az ateista korszak eltemetett vágyára: még mindig a szent megtalálását érzi „az egyetlen igazi problémának“. Semmiféle társadalmi rend, semmiféle jóléti állam nem nélkülözheti tartósan az ösztönző eszménykép beteljesítő erejét. Ez az eszmény pedig a szent, senki más: mert ha minden álmunk végére jutottunk az életben, akkor már csak egy dolog számít: szentté lenni. Ha az emberek általában nem is értik meg a szentet, ha néha megbotránkozva el is taszítják maguktól, ha manapság kíméletlenül lomtárba is dobják: akkor is, mindennek ellenére is, az emberi élet egyik nagy pillanata az igazi találkozás egy szenttel; semmi más föl nem ér ezzel az élménnyel.

Ilyen új találkozás előkészítéséül szolgáljon egy rövid utalás az ortodox templomok képfalára. Ez rendszerint tele van ikonokkal; de azokat csaknem egészen eltakarják pompás ezüstrámák; csak egy kis nyílásból tekint ki egy-egy fekete arc. Az ércöltönyök csak a 16. század végén kerültek rájuk. Két nemzedékkel ezelőtt kezdték leszedni az ezüstfoglalatokat, és elővigyázatosan eltávolították azt a vastag koromréteget, amely az égő gyertyákról idők folyamán a képekre rárakódott. Amikor a képek megtisztultak, mérhetetlen meglepetés következett be: A régi ikonok újból kiárasztották teljes felségüket, izzó színeikben új szépségben vüágított titokzatos lelkűk. Ámulva néztünk a takarójuktól megszabadult ikonokra, a képmás ismét az eredetire utalt, a látható újból a láthatatlant tükrözte. A keleti keresztény most megint tudott hinni a megnyilatkozott csodatévő ikonokban. Ennek persze sokkal mélyebb alapja van a semmire sem kötelező nyugati ikonrajongásnál.

A nyugati kereszténység szent-életrajzai is ikonok, amelyekben keresztény lélek lakik. Néha legendaformába öltöztetve, de ez a forma néhány vonásban felragyogtatja a szent életének örök szimbolikáját,

6