Szolgálat 19. (1973)

Walter Nigg: Kopog az ajtónkon a szent

úgyhogy mindig újból lenyűgöz bennünket belső igazsága. Sok példa helyett említsünk csak egyetlen eseményt Szent Ferenc virágzó legendakoszorújából. Eszerint a szent ebédnél ült Klára nővérrel. „Az első fogásnál Szent Ferenc elkezdett Istenről beszélni, olyan szeretetreméltó, fönséges és mennyei módon, hogy az isteni kegyelem túláradásától ő is, szent Klára és társnői is, és mindenki, aki csak az asztalnál ült, elragadtatásba esett. Amíg ők égre emelt szemmel és kézzel, elragadtatva ültek ott, az emberek Assisiban, Bettonában és az egész út mentén úgy látták, mintha az Angyalos Mária temploma és a testvérek lakása lángokban állna, mindent hatalmas tűz burkolt be. Rohanva jöttek, hogy segítséget hozzanak; mert csakugyan azt hitték, hogy minden a lángok martaléka lesz. De mikor odaértek, mindent sértetlenül találtak. Ahogy beléptek, meglátták boldog Ferencet Szent Klárával és az összes testvérekkel, ott ülve a szerény asztalnál, mert „erő a magasból“ ragadta meg őket. Ekkor látták és megértették, hogy mennyei tűz gyújtotta lángra a szent férfiakat és nőket az isteni szeretet vigaszának teljében, és nagy épüléssel, megvigasztalódva távoztak.“ A Poverello keresztény élettartalmát nem lehetne magávalragadóbban, erőteljesebben és plasztikusabban ábrázolni, mint a régi legenda szavaiban; modem életíró még távolról sem érte el ennek a leírásnak nagyszerűségét. Ferenc lángoló kisugárzása legenda alakjában, nem pedig oknyomozó történelem formájában maradt ránk, de ez legkevésbé sem hat zavaróan, sőt ellenkezőleg — mert a történelem csak a száraz tényeket tudja visszaadni, a legenda viszont a szent szellemét. Az apostol szavai szerint pedig a betű öl, a szellem megelevenít.

Jelképesen szólva, a kezdődő újkorban a pompás szentéletrajzokat is szűk fémfoglalatokba szorították, s ezek éppúgy elfödik a szentek igazi arcát, fgy aztán a szentek mindig jobban elhomályosodtak, és végül a felismer he tétlenségig eltorzultak. Akármilyen jószándékkal írták is meg a 19. századi szerzők a szentek életrajzait, a mai ember már alig tudja olvasni őket. Ezek a stilizált szentek már a bölcsőben szentek voltak, soha nem estek a legcsekélyebb eltévelyedésbe sem, és csöpögtek a kenetes jámborságtól. Mind egy kaptafára húzták őket, mindig ugyanazoknak a keresztény erényeknek a példaképei, és a sírjuknál mindig ugyanolyan csodák történtek. A jámbor konvenció mesebeli szentjeinek több közük volt az erkölcshöz, mint a vallásossághoz, — egyszóval ez a kenetteljes klisé a jelen számára teljesen hitelét vesztette. Bizonyos, hogy igen jelentős kincsek rejlenek a szentek életrajzaiban, de édeskés jámborkodással öntötték nyakon őket. Sokszor valóságos kín átrágni magunkat ezen az avas vaj-ízű irodalmon.

Ezeknek az eléktelenítéseknek láttán fel kell kiáltanunk: Távoli t- sátok el itt is a jámborkodó fémfoglalatokat és azt a koromréteget, amelyet a rosszul értelmezett épületesség rakott iájuk! Az ég szerel7