Szolgálat 19. (1973)

Őry Miklós: Angelo Giuseppe Roncalli

zése pedig a kúria nemzetközivé tételétől a lelkipásztori és egyház- községi tanácsok megalakításáig az Egyház egész területén. De leg- visszhangzóbb tette az volt, hogy — Roquette jezsuita atya szavával élve — magát a pápaságot „demítizálta“, szerény életmódjával, egyszerű, közvetlen modorával (nem szívesen használta a könnyen „fejedelmidnek érződő pápai többest sem), kedves humorával, olykor meghökkentően protokoll-ellenes gesztusaival. És mégis alig értékelték valaha is olyan nagyra a pápaságot, mint az ő halálakor. Mert korunk a pápában is embert akar látni — és János pápa nagyon emberi volt.

3) Látta az emberiség radikális megújhodását, a világ rohamos átalakulását: ezért mondta ki az „aggiornamento“ nagy szavát, amellyel azóta is sokan visszaélnek, mert nem értik a gondolatát. Azt akarta mondani vele, hogy a hithez, Krisztushoz és az Egyházhoz való teljes hűség, a „csorbítatlan evangélium“ hirdetése mellett próbáljuk a régi hitigazságokat, Krisztus örömhírét és az Egyház tanítását a mai ember nyelvén kifejezni és a mai viszonyokra alkalmazni. Ugyanígy érvényes ez földrajzi értelemben a különféle fajokra és kultúrákra, mint a misz- sziók legfőbb — sajnos, elég későn következetessé váló — alapelve.

4) Látta a világ vajúdását, a szociális igazságtalanságokat, a faji és politikai ellentéteket, a béke állandó veszélyeztetettségét is. Ezeknek a nagy kérdéseknek szentelte nyolc enciklikája közül a két legkor- szakosabbat, legismertebbet. A béke gondolata ismételten visszatér naplójában, leveleiben. Amikor éppen papszentelésének tizedik évfordulója körül kitört az első világháború, ezt írja: „Egyházad fölé emelem fölszentelt kezemet és könnyes szemekkel, nagy buzgósággal ismétlem Nagy Szent Gergely imáját: adj békét napjainkban!“ A halála előtt hat héttel kiadott „Pacem in terris“-t joggal tekinthetjük a nagy pápa szellemi testamentumának. A „minden jóakaratú embernek“ ajánlott írás már címében sűrítve ott hordja eszméinek lényegét: „Az igazságban, igazságosságban, szeretetben és szabadságban megvalósuló békéről minden nép között.“ Manzú mester, aki a Szent Péter-templom kapuján megörökítette János pápát, halála után az arcáról és a jobbkezéről vett gipszlenyomatot: az arcáról, amely a lelkét sugározta, és a jobbkezéről, amellyel a Pacem in terris enciklikát aláírta.

Pápaságának legnagyobb, valóban korszakalkotó ténye kétségtelenül a második vatikáni zsinat összehívása volt. Azt kívánta, hogy az új idők új pünkösdi tüzet gyújtsanak az Egyházban, hogy az Egyház arcán sugárzóbban ragyogjon föl Krisztus fénye. Tudott szerényen visszavonulni: a nagy eszme fölvetése és a kivitel előkészítése után szándékosan nem akarta a zsinat elnökségét átvenni, hogy teljes szabadságot adjon a zsinati atyáknak, püspöktestvéreinek. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy egy-egy kényes fordulóponton, pl. a híres novemberi

66