Szolgálat 19. (1973)

Béky Gellért: Szatoko Kitahara

Béky Gellért

SZATOKO KITAHARA

1. Szatoko Kitaharanak hívták. Még alig 15 éves, máris behívják a „haza“ szolgálatára: 1944-ben, amikor a japán militarizmus az utolsó kétségbeesett erőfeszítéseket teszi a háború sikeres befejezésére, az iskolásgyerekeknek is dolgozniok kell a közeli repülőgyárban. A háború után egyetemre megy, 1949-ben hagyja el az iskolát. Ebben az évben lesz katolikus, 20 éves korában. A keresztségben a Mária és az (árpádházi) Erzsébet nevet kapja. Egy évre rá találkozik Zénó „páterrel“. Ez egészen új mederbe tereli Szatoko életét. Az egyetemi tanár lányából a szegények anyja lesz. Igaz, nem sokáig. Csak nyolc évig élhetett együtt szeretett rongyosaival. A korai halál 29 éves korában elragadja közülük. Temetésén együtt gyászol a jómódú a szegénnyel. Keresztények és po- gányok megrendülve kísérik el utolsó útjára. A requiemet maga Tokió érseke, Dói bíboros tartotta.

Nemsokára már könyv is jelent meg a rongyszedők Máriájáról. Mert ekkor már csak ezen a néven ismerik őt szerte az országban. A könyv alapján nagysikerű film is készült. Szatoko életrajzát (kissé regényesen) a kiváló japán színdarabíró, Macui Tőszó írta meg. A Szatokóval való találkozás az ő életében is fordulópontot jelentett: feladta sokat ígérő karrierjét és Szátokéhoz meg Zénó páterhez szegődik a szegények szolgálatába. Közben meg keresztelkedett. — Ez röviden Szatoko Ki- tahara élettörténete . . .

2. A háború csaknem megbénította az egykor hatalmas japán birodalmat. A városok jórésze porráégett romhalmaz. Az amerikai gyújtóbombák ezrével hamvasztották el a könnyű japán faházakat. A híres tokiói „nagy“ bombázásnak egyetlen éjszaka kb. 70 ezer halottja volt. Nem csoda hát, ha a háború nyomán nagy volt a nyomor a pusztulás helyén. A főváros mégis gyorsan benépesedett. A japán szorgalom és kitartás aránylag hamar eltűntette a romokat. Viszont 8 millió ember részére nem lehet egyik napról a másikra lakást és megélhetést elővarázsolni a semmiből. A hivatalos becslés szerint az ötvenes évek elején Tokió kb. 8 milliós lakosságából két és félmilliónak nem volt rendes lakása. Ugyanakkor 7-800 ezerre rúgott a nincstelen szegények száma. A legnagyobb fejtörést azonban mégis az a 7-8 ezer „furósa", vagabond okozta a hatóságoknak, akik a város egykori terein és parkjaiban húzták meg magukat. A környék lakossága nem szívesen látta ezeket a kétes elemeket a közvetlen szomszédságban. A rendőrség meg különösen gyanakvóan nézett a szélrózsa minden irányából összeverő3

33