Szolgálat 18. (1973)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Időszerűek-e a lelkigyakorlatok?
Természetes azonban, hogy a reakció „megpendítése“ föltételezi az akció erejét; és a keresztény élet különböző megnyilatkozásainak az átütő ereje nem minden időben egyenlő. Az első keresztény századokra jellemző vigiliás virrasztások nem illeszthetők be a mai kor életkörülményei közé, és a század elején annyira elterjedt májusi ájtatosságok, vagy ünnepélyes szentségimá- dások nyilvánvalóan igen elképesztették volna a vértanúk egyházát. Maga az objektív korszerűség azonban szintén nem egységes jelenség, hanem különböző rétegeket lehet benne felfedezni. Véleményem szerint meg kell különböztetnünk a különböző vallásos jelenségek „vonzóerejét“ és „hatékonyságát“. Vannak a vallásos életnek formái, amelyek azonnal, önkéntelenül tetszenek, mert a hívők minden további megfontolás nélkül is felismerik bennük élénken érzett szükségletek és igények kielégítését. Assisi mindig elbűvöli a turistát, hacsak vallási érzéke nem tompult még el egészen. Viszont más jelenségek jellemzője, hogy hatásuk mély és tartós: Nagy Szent Albertet a regensburgi nép kevésre becsülte, de tanítványaira és műveinek figyelmes olvasóira el- törülhetetlenüi rányomta egyéniségének és gondolatvilágának a bélyegét. Mikor a keresztény élet valamelyik formájának korszerűségéről van szó, mind a két szempontot, mind a vonzóerő, mind a hatóerő szempontját figyelembe kell vennünk. + Vonzzák-e a lelkigyakorlatok a mai kor emberét? Ha a kérdést Szent Ignác módszerére vonatkoztatom, nézetem szerint a válasz nem lehet fenntartás nélkül igenlő. A lelkigyakorlatokban lényegesnek tartom, hogy a hivő ember „magányban“ „elhatározásokat“ érlel. A magány megvalósulási módja többféle lehet, de nem beszélhetünk igazi lelkigyakorlatokról, amíg a hivő ember nem igyekszik összpontosítani a figyelmét arra, hogy a hit nagy motívumai a lehető legmélyebb hatást gyakorolják személyiségére, és a lehető legnagyobb kiterjedésben befolyásolják magatartását. Az elhatározások nem szükségképpen világosan megfogalmazott „jófeltételek", de nem lelkigyakorlat az, ahol az imádkozó nem keresi a kegyelmet, hogy létének egész dinamizmusa hűen visszhangozza a befogadott igét. Világszerte megfigyelhető azonban, hogy kortársaink nagy többsége elvesztette a szerves kapcsolatot környezetével, és öntudatlanul is érezve nyomasztó magányát, menekül a tömeg, a kötetlen csoportok rejtő rengetegébe. Csak egészen kevés erős egyéniség érzi a „beata solitudo, sola beati- tudo“ remete-élményének vonzóerejét; a legtöbben nyomasztónak találják a magányt és a csendet. Az is tapasztalati tény, mennyire húzódoznak kortársaink attól, hogy véglegesen lekössék magukat személyek, ügyek, tanok vagy programok mellett. Ez a jelenség mutatkozott meg (groteszkül szélsőséges módon), mikor nemrégen a házassági szertartás alatt a vőlegény nem merte kimondani az „igent“, mert — mint magyarázta —'bármennyire szereti a menyasszonyát, rettentő dolognak érzi, hogy visszavonhatatlan lépést te6
