Szolgálat 18. (1973)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Időszerűek-e a lelkigyakorlatok?
gyen. Ez a félelem akadályoz meg számos szerminaristát abban, hogy tanulmányai végeztével pappá szenteltesse magát. A protestáns vallásszociológia kis remeke az a kötet, amely elemzi az „elhatározást kerülő vallásosságot“, nem egy mai fiatal ideálját. Az ilyen embereket megijeszti, elidegeníti a lelkigyakorlatos eszmény: hogy a lelkigyakorlatozó teljes lényével és véglegesen vállalja az élő Krisztust követő tanítvány szerepét. Ebből nem következik az, hogy a lelkigyakorlatoknak nincsen jövője, hanem csak az, hogy a lelkigyakorlatozókat nem lehet úgy „toborozni“, mint a közelmúltban. A század huszas és harmincas éveiben világszerte (Magyar- országon is) gyakori jelenség volt, hogy az egy helyen lakó, vagy hasonló hivatásban élő hívek népes csoportot formáltak és együtt vonultak az e célra épített lelkigyakorlatos házakba, három napos „lelkigyakorlat“ végzésére. Ezeknek a csoportos, csaknem azt mondhatnám, „tömeg“-leikigyakor- latoknak a következő egy-két évtizedben valószínűleg sehol sem lesz jövője. A lelkigyakorlatokra ismét egyes emberek fognak vállalkozni, mikor belső fejlődésük folyamán oda jutnak, hogy szükségét érzik annak, hogy hitüket a magányban kiérlelt, egész személyiségüket véglegesen latba vető állásfoglalással fejezzék ki. Amellett a lelkigyakorlatozónak világosan kell látnia: a vívódó, fontolgató magány számára nem végleges életforma, de nem is a teljes élet folyamától nosztalgikus módon elkülönülő „zárójel“, hanem átmeneti dialektikus stádium: azt segíti elő, hogy a lelkigyakorlatok hatása alatt annál krisztusibb magatartással simulhasson bele abba a közösségbe, amelybe a kegyelem és a gondviselés hívta. Az Egyház életében ma több kezdeményezés figyelhető meg, amely tekintettel van a mai ember attól való idegenkedésére, hogy egymagában döntsön a maga sorsáról. Szervesen összeillő csoportok, hangulatos környezetben, gondosan válogatott képek és zene segítségével, baráti beszélgetések, vonzó közösségi ünnepek segítségével, a Krisztus nevében egybegyűlt közösség csaknem szentségi erejével igyekeznek elmélyíteni magukban az élő hitet. Nagy tévedés volna, ha a lelkigyakorlatos mozgalom hívei az ilyen lelki napok előmozdítóit „konkurrens vállalkozóknak“ tekintenék. Fontos dolog, hogy az Egyházban mindenki megtalálhassa az utat, amely belső fejlődésének, pillanatnyi igényeinek megfelel. De az is hiba volna, ha a lelkigyakorlatok vezetője a lelkigyakorlatos módszert a ma divatban lévő és kétségtelenül meglepően eredményes módszerekkel akarná keverni. Az ilyen kísérletezésből csak korcs képződmények születnek, és ezek senkit sem elégítenek ki. E sorok írója több mint húsz esztendeje nminden évben legalább egy hónapot egészen papi lelkigyakorlatok vezetésére szentel. Sok kísérletezés után arra a megállapításra jutott, hogy szám szerint kevesebben vannak, akik az igazi Szent Ignác- féle lelkigyakorlatok végzésére szánják el magukat, de azok éppen az igazi lelkigyakorlatok kemény kenyerét kívánják meg, és csalódnak, mikor képelmélkedések, vagy beszélgető közösségi elmélkedések csemegéjével igyekeznek őket megvendégelni. + 7
