Szolgálat 18. (1973)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Időszerűek-e a lelkigyakorlatok?

Ha a kereszténység megelégedhetne azzal, hogy az embereket vonzza Krisztus egyénisége, és az Egyház kultúrformáiban vallásos élményekkel gazdagodjanak, akkor azt mondhatnánk, hogy a lelkigyakorlatok korszerűsége leáldozott. Ha azt remélhetnék, hogy a keresztények ösztönszerűen, spontán lendülettel fogják szeretni Istent mindenek felett, és a felebarátot mint önmagukat, akkor okosabb volna más, kevésbé igényes módszereket választani a kegyelmi élet elmélyítésére. De a két feltétel egyike sem áll.

Az Úr Jézus igehirdetését az evangélium ebben a formában foglalja össze: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban“ (Mk 1,15). Az alapvető magatartás, amely nélkül nem vagyunk érett keresztények, olyan döntés, amely- lyel az üdvözítő Istent életünk középpontjába állítjuk és mint létünk legfőbb értékét ismerjük el. De ez az „új szövetség“, amelynek révén a Szentiélekben Krisztus által az Atyának szenteljük magunkat, „megtérést“, tehát változást, törést jelent az életünkben. Tudjuk jól, hogy ez a megtérés rendesen nem egyetlen pillanat műve, hanem a kegyelem vonzó hatása alatt lassanként valósul meg: a tridenti zsinat VI. ülése külön fejezetben írja le, hogyan szokta a Szentlélek az emberi szabadságban e megtérést fokozatosan kialakítani (DB 798). Azt is tudjuk, hogy ez a megtérés a földön szinte sohasem teljesedik ki egészen, mert sohasem fordulunk az Isten felé olyan „teljes“ lélekkel, amint kellene, és azért a mindennapi élet síkján, az embertársakkal való viszonyban is állandóan „gyarapodnunk“ kellene a megtérésben (vö. DB 803). Mivel pedig mindig megmarad bennünk az, amit a Szentírás „a test kívánságának" nevez, azaz a magunk önző, testi vagy szellemi, de mindenesetre földi és időbeli javát feltétel nélkül kereső önszeretet (Gál 5,17-21; Róm 7), a keresztény élet szüntelen küzdelem marad (vö. Ef 6,10-20), Krisztus halálában való részvétel (Róm 6,1-14). Minden keresztény eljut előbb- utóbb az Olajfák hegyének az élményéhez, ahol vérrel verejtékezve fogadja el, a Szentlélek erejével, Krisztus magatartását magára öltve, az Atya üdvözítő irgalmas akaratát.

Van, aki úgy él az Atya házában, mint a gyermek. De Krisztus érett teljességére (Ef 4,13) aligha ér el valaki anélkül, hogy időnként át ne menjen az ilyen döntő éjszakán. Ott éri el igazán az embert a Krisztus kérdése: „hát te kinek tartasz engem?“ (vö. Mt 16,15). Abban az éjszakában pedig nem segít bennünket a baráti kör, az orgonazúgás, a gitár-pengetés és a tömjénillat, vagy a természet szépsége. Hiszen éppen az a kérdés, hogy elfogadjuk-e, önzésünk kétségbeesett tiltakozását felülmúlva, azt a szerepet, amelyet a baráti körrel, a világgal, az Istennel szemben be kell töltenünk, hogy Krisztus legyen bennünk minden (vö. Kol 3,11).

Ez a „krízis“ azonban csak rávilágít arra, hogy a keresztény életnek — tudva vagy öntudatlanul — mindig megmaradó dimenziója annak a sohasem eléggé tökéletes elhatározásnak a kiérlelése, amellyel Krisztust, az ő szavának engedelmeskedve, a Szentlélek erejéből, Urunknak* fogadjuk. A keresztény nem tud mindig elrejtőzni a tömegben vagy a baráti csoportban, nem

8