Szolgálat 18. (1973)
Eszmék és események - Magyar nővérek a nagyvilágban
Atya kebelébe. Nálunk vagy szent lesz, vagyis Jézussá válik az ember, vagy jámbor „vénkisasszony“ lesz belőle. Jézussá válni: ez annyit jelent, hogy teljesen kiüresedjen, vagyis hagyja magát kiüresíteni az Isten akarata által, az ö elgondolása szerint — és az ő gondolata nem a mi gondolatunk, az ő útjai nem a mi útjaink. Külső életformánk egyhangú. Munka és ima tölti be a napot. Valójában életünk állandó imádság. Mert Isten jelenlétében élve minden dicséret és imádás. Tehát akár munkaköpenyben, gumicsizmában szántjuk a kertet, akár trágyát hányunk szét, vagy a sajtüze.mben, cukorkaüzemben dolgozunk, vagy a konyhában az éhes népnek készítjük a meleg ételt, vagy a kórusban zsolozsmázunk, vagy lelkiolvasmányt végzünk: mind nem más, mint az a „jelen pillanat“, amelyben a Barát barátjára vár. Csak a külső díszlet változik, a lényeg, hogy ne mulasszuk el a találkát. A szegénységet először is úgy gyakoroljuk, hogy a magunk kezemunkájával keressük meg betevő falatunkat, továbbá segítjük a rászorulókat. Advent és nagyböjt alatt a böjtöléssel megtakarított pénzt nekik juttatjuk. Végzünk többletmunkát és annak órabéréből is a rászorulók veszik ki részüket. Az apátnő névnapjára (jan. 12) pl. sokan dolgoztak szabadidejük alatt: horgoltak, kötöttek a szegényeknek. Mindent, amit nélkülözni tudunk, Pierre atya „Emmausz“ társulatának küldünk el, ők a lakástalanok, hontalan csavargók fölsegítésén dolgoznak. „És szívünkben nótát fakaszt az Úr.“ Egy szemlélődő szerzetesnő az Úr szerelmese és „megváltó", Megváltó Jegyesével együtt. Az életünk nem önző, magunkkal törődő tépelődés. „Bennünket az Úr ragadott magához“ és Vele, Általa, Benne átöleljük a világot, élve, szenvedve minden pillanatot, szeretetből az ő nagyobb dicsőségére és a lelkek üdvösségére. Annak ellenére, hogy a világtól távol élünk, magunkévá tesszük embertársaink örömét, bánatát, erőfeszítéseit, mert imádkozunk — nem helyettük, hanem velük és mindenkit szívünkbe zárunk. Az igazi istenszeretet szükségképpen egyben emberszeretet is. (A fordítottja nem mindig igaz.) Minden officium végén, vagyis hétszer napjában imádkozunk minden emberért, a távollevőkért, az elhúnytakért. A szentmisében ismét csak értük és magunkért, bűnösökért kérjük az egek Urát. Aszkézisünk a modern ember aszkézise: szelíden úrrá lenni a „cselekvési“ lázon, hogy „lenni“ tudjunk. Élni a jelen pillanatot, kellemetlenségeivel, kötelezettségeivel együtt, a tőlünk telhető legnagyobb szeretettel, a Lélek vezetésére hagyatkozva. Csendünk nem üresség, hanem a — külső és belső — haszontalan lárma elhallgattatása, hogy jobban halljuk az Ő szavát. Magányunk? Egyedüllét az Egyedülivel, aki azt mondta: „Én nem vagyok soha egyedül, mert az Atya mindig velem van.“ Mindez nem könnyű az emberi természetnek. De gyümölcs csak akkor terem, ha a földbevetett mag beleegyezik a meghalásba. Éljük — igyekszünk élni — az Evangéliumot 100 %-ig. És ez boldog, örvendező élet. Közös, testvéri szeretetben való élet. Természetesen minden közös életnek megvannak a nehézségei, próbakövei: de „ubi amatur, non laboratur“ (a szeretetnek semmi sem nehéz — Sz. Ágoston). Ferences misszionárius nővér, Les Chátelets (Franciaország): A múlt évben a Szolgálatból tudtam meg, hogy Pannonhalmán hatvan éves papi jubileumát ünnepelte az én gyermekkoromtóli lelkivezetőm, aki hivatásomban irányított. Nem tudtam róla, mióta eljöttem otthonról Ausztriába 1929-ben mint szerzetesnő. Kijelöltek a misszióba, de beteg lettem. 1933-ban jöttem Franciaországba, Berekbe hátgerincsorvadással, hogy meggyógyuljak. 19 évet töltöttem ott, majd itt Bre- tagne-ban 20 évet. Mindig beteg vagyok, ez az én misszióm. Ez a jó Isten szent akarata: bele vagyok nyugodva. A jó Isten irántam való szeretetét látom mindenben. A kápolnába mindig el tudok menni a szentmisére, szentáldozásra és a legfölségesebb Oltáriszentség imádására, amely ki van téve mindennap a szentmise után este 5 óráig, akkor van az áldás. Mindig imádkozni kötelességemnek tartom minden szándékaikért, szükségleteikért. * 87
