Szolgálat 18. (1973)
Tanulmányok - A vallásos nevelés problémái Nyugatnémetországban
irányította életét. Az ilyen hitet aztán könnyű a szekularizáció korában elhagyni és az emberek rögtön más, egyelőre felszabadult életérzést kapnak. Ha az egyháztörténelmet nézzük, akkor azt látjuk, hogy az egyházatyáktól kezdve a hitben való nevelés és ennek megvalósítása a szentségekben, valamint a hitből való élet volt a katekézis célja. Ez mindenkire kiterjedt: a kisgyermekekre, főleg a család vallásos nevelésén keresztül, de nem szűnt meg a felnőtt korban sem. Csak a felvilágosodás korától kezdve szűkült le a hitoktatás az egyház tanításának tantárgyszerű, iskolai oktatásává és csupán gyermekek számára. Századunkban a hitoktatás fogalmi, deduktív, oktató-intellektuális lett, főleg a gimnáziumban, még akkor is, amikor megszűnt az a vallásos környezet és nagyrészt a vallásos család is, amely ennek a hitoktatásnak előfeltétele, előtere volt. Változtatások történtek ugyan, de még az 1955-ben megjelent új katekizmus kérügmatikus iránya sem tudta a problémát megoldani. Nem vette ugyanis figyelembe a megváltozott vallási helyzetet, a modern ember hitbeli nehézségeit. A hangsúly továbbra is a katekizmuson volt és miniatűr teológiát nyújtott évekre rendszerben felosztva. A tanulók tudták a katekizmus mondatait, de e mögött nem állt élmény. Ilyen tanítás mellett a hitoktatókban rezignáció lett úrrá a hitoktatás eredményességét illetően. A hitoktatással kapcsolatban néha még egyházi személyek véleménye is az volt, hogy a hittan alig játszik szerepet a gyermek vallásos fejlődésében. A fenti módszerrel nem is lehet többet várni. De ha a család nem buzgón vallásos és a gyermek nem tagja vallásos egyesületnek, a hittanórán pedig csak tudást közvetítünk, — akkor az ilyen hitoktatással elmulasztottuk az egyetlen lehetőséget, hogy a gyermekeket Istenhez vezessük. 2. Új, jobb módszert keresve az ún. biblikus katekézis váltotta fel a 60-as években az eddigi hitoktatást. Újabban sok vita után az amerikai hitoktatási módszerek átvételét tartják megoldásnak. Nem az egyház tanítása a tananyag, nem is a szentírás az alap, hanem az, amire a tanulónak szüksége van, hogy egész ember legyen, hogy jelen helyzetében adódó konkrét problémáit meg tudja oldani (situative Katechese). Nevezik tancélra irányuló tanításnak is (lernzielorientierter Unterricht), átvéve a német didaktika ugyanilyen irányú törekvéseit. Egyelőre élőmunkák folynak, az ún. curriculum-kutatás, amely megvizsgálja, hogy melyik korban milyen tananyag érdekli a tanulót, ami önmagában helyeselhető. Széleskörű szociológiai tanulmányokkal kell felmérni a tanulók helyzetét és ahhoz választják ki a megfelelő tananyagot. A tanítás egyes egységei után meg kell vizsgálni, mennyiben tudták a tanulók azt életükben megvalósítani. Nyilvánvaló, hogy ahol mérhető eredményeket várnak a hitoktatástól, ott az csak a felületen mozoghat. Az új óravázlatok (Modelle) megállnak ott, ahol az igehirdetésnek, az elmélyítésnek kezdődnie kellene. A legújabb hitoktatás problémái persze visszautalnak alapvetőbb teológiai kérdésekre. A zsinat aggiornamentot hirdetett, vagyis, hogy az egyház tanítását a mai ember nyelvén kell megfogalmazni. Ez azonban sokaknál ahhoz vezetett, hogy minden eddigit megkérdőjeleztek. Ennek a teológiai földcsuszamlásnak tudható be, hogy a hitoktatásban sokan azzal az indokolással, hogy ezt a modern ember nem tudja elhinni, egyszerűen kihagyják vagy másképp magyarázzák hitünk egyes részeit. 46
