Szolgálat 18. (1973)

Tanulmányok - A vallásos nevelés problémái Nyugatnémetországban

lenne Jézus Krisztusban a legautentikusabb és leghatalmasabb lélekreható, élménykiváltó erő. Ez nem más, mint a misztikusokra ható kegyelemforrás, tiszta fény, maga Isten. Az alázatos hit, tiszta szív, meleg emberszeretet, önmagunk közvetlen kiüresítése és az Isten iránti olthatatlan vágyódás készít föl talán a legjobban az igazi szatorira. Erre viszont lélektanilag is, technikailag is nagy segítség lehet a zen gazdag tapasztalata és kipróbált technikája.

Az sem lehetetlen, hogy pl. Loyolai Szent Ignác „applicatio sensuum“-a (az érzékek alkalmazása, amelyet sokan a misztikus imádság rokonának tartanak) sokkal könnyebbé, gyümölcsözőbbé válik egy sikeresen végzett za- zen után. A zazenben tisztára mosott, teljesen kiüresített (s így a legnagyobb mértékben érzékennyé, befogadóképessé vált) személy egész lényegével, szívével, érzelmeivel, és mind az öt érzékével érezni, látni, ízlelni, tapintani tudja Isten teremtett világát, a kegyelem egész gazdagságát, sőt magát a Láthatatlant, Felfoghatatlant: Istent is. S ugyanakkor a minden néven nevezendő racionalizmust, hamis okoskodást, opportunizmust könyörtelenül kikapcsoló „üresség-élmény“, a „semmi“, „megsemmisülés" egzisztenciális élménye jobban „megérteti“ velünk a szenvedés és a kereszt kimondhatatlan misztériumát.-r -a:

A VALLÁSOS NEVELÉS PROBLÉMÁI NYUGATNÉMETORSZÁGBAN

I. Hitoktatás régen és ma

1. A növekvő szekularizáció felveti bennünk a kérdést: talán nem csináltunk mindent helyesen a vallásos nevelésben. Valamikor a gyermek vallásos környezetben nőtt fel, a kereszténység népvallás volt, hagyomány, hinni általában nem jelentett problémát. Nem vettük észre, hogy igen sokan, főleg vidéken, csak szokásból, a környezet hatása és ellenőrzése alatt voltak vallásosak. Úgy látszott, csak arra van az iskolás gyermeknek szüksége, hogy eddig magátólértetődően szerzett hite és vallásos szokások mellett az egyház tanítását is megismerje. Oktatás és nem a hitben való nevelés volt a hittan fő célja.

Pedig a gyermekek otthon nem egyszer helytelen vagy egyoldalú istenképet kaptak. Gyakran túlterheltük őket imádsággal, kötelező misével, amit meg sem értettek. A vallás és hitoktatás gyakran a kényszer és unalom érzésével párosult. Hittanórán a fejük felett beszéltünk, meg sem értett mondatokat kellett megtanulniok. Vallásos nevelésünk valahogy a kettősség jegyét hordta magán: a gyermek, a serdülő, a felnőtt élte a maga életét és emellett vallásos gyakorlatokat is végzett, de a hit nem járta át legbensejét, nem

45