Szolgálat 18. (1973)
Tanulmányok - Béky Gellert: A „zen“ és a keresztény imádság
Meddig mehet el a keresztény a zazen gyakorlásában? Mennyire kell és szabad elvonatkoztatni a megszokott elmélkedés] sémáktól, tartalomtól (Isten, megváltás, kegyelem, bűn), hogy igazán zennek mondhassuk azt, amit végzünk, s ugyanakkor megmaradjunk igazán keresztényeknek? A zent lehet panteisztikusan, vagy akár ateisztikusan is magyarázni. Én inkább metafizikus, intuitív élménynek nevezném, amelyre nehéz lenne ráhúzni valamelyik vallásnak, vagy világnézetnek a kategóriáit. Viszont ha történelmi keretben szemléljük, rájövünk, hogy szinte elválaszthatatlan a buddhizmustól és annak praktikus következményeitől. Mi keresztények a legszívesebben kikapcsoljuk ezeket az elemeket, de kérdés, hogy a zen technikája azonos-e magával a zennel? Lasalle szerint igenis lehetséges a zent magunkévá tenni anélkül, hogy a lényegét föláldoznánk, s ugyanakkor mi keresztények is nyerünk vele. A zazenben megedzett ember készebb az imádságra; könnyebben megy neki a koncentráció; békét ad, testi-lelki egyensúlyra segít; öröm, harmónia tölti el a szívet; igazán otthon érzi magát az ember a természetben, tudja „élvezni“, ízlelni a teremtést, sőt a testi közérzet is sokkal kielégítőbb a zazen után. Igaz ugyan, hogy a zen nem pótolhatja a keresztény imát, viszont a tapasztalat mutatja, milyen mértékben megkönnyíti az elmélkedést. A japán kultúra teljesen a zen jegyében áll: a költészetben, festészetben, teaceremóniában, virágdíszítésben, a japán lovagideálban, egyszóval mindenütt, ami jellegzetesen japán, ott találjuk a zen alakító hatását. Talán mégis a festészet és a japán vers (haiku) érezteti leginkább a zen szellemének jelen- valóságát. Van bennük valami túlvilági könnyedség, szépség, egyszerűség, szabadságérzés, s ugyanakkor teljesen a hétköznapi, a tapasztalati, a mindennapi, az én világa az igazi termőtalaja. Viszont azt is el kell ismerni, hogy aránylag csak boldog kevesek képesek az igazi zenre. A szellemi elit komoly játéka ez. Mint egy fiatal japán rendtársam mondta, „nem népies“ (mint pl. Sinran, a japán Luther), nem igazán japán. A boldog, vagy mondjuk inkább így: a bátor keveseké. Nem „népiesen“ japán, és mégis a japán léleknek talán legjapánibb megnyilvánulása . . . Az emberi lélek természeténél fogva hajlik a misztikára, a lényeglátásra, az ingyenes fény, a mindent beragyogó világosság szomjas befogadására. Csak inger, alkalom, tárgy, ihlet legyen, amely kiváltsa, felébressze bennünk ezeket a szunnyadó erőket. Ilyen (tág) értelemben sokakban ott van az adottság, a lehetőség, csak meglegyen hozzá a megfelelő stimulus és inspi- rációs forrás. Az már az illetőtől függ, hogy van felkészülve ezekre az ösz- tökékre és hogy reagál rájuk. A művészet, a zene, a szépség világa egyike az ilyen hatalmas stimulu- soknak a lélek rejtett erőinek felébresztésére. A buddhizmus, főleg annak kínai-japán megnyilatkozása, a zen, szintén ilyen gazdag, aktualizáló erő az élmény felkeltésére. A hinduizmusban, jógában, mohamedánizmusban is kell lenni hasonló ösztönző erőknek. De mégis mintha maga a háromságos Isten 44
