Szolgálat 18. (1973)

Tanulmányok - Békési István: A népmissziók

érintő nagy ügyekért. — Nemzetiségi plébániákon — ahol az idősebbek még az anyanyelven, de a fiatalság már angolul érti jobban az Igét — vagy minden este kap tanítást mindkét csoport: egyik evangélium után, másik a mise végén, vagy egyik este magyar, másik este angol a mise és a beszéd nyelve. (Utóbbi esetben persze jobb a két hetes misszió.)

Ausztrália magyar szórványaiban egy-egy „lelki napra“ jönnek össze évek óta Perth, Sydney, Adelaide hívei. Négy elmélkedésre, egyéni gyónásra és tanácskérésre, s a végén szentmisére jut ennyi időből. Egyik nap (inkább a szombat) az asszonyoké, másik a férfiaké. Ennyi belefér a hétvégébe, és bár nem ideális megoldás, mégis sok lelki jó, egyéni megerősödés és közösségi nekilendülés az eredmény.

Az „Isten halála“ nagy amerikai vitájának egyik jelentős szereplője, a Harward-egyetem tanára, Harvey Cox, „A bolondok ünnepe“ c. könyvében az ünneplés, a játék, az öröm és a képzelet hiányáról és fontosságáról beszél. Sok számunkra is megszívlelendő szempont van ebben a könyvben. Mert a vallásos élet ünnepi alkalmai éppen ezt az örök emberi igényt elégítették ki. Nagy reformigyekezetünkben ki ne öntsük megint a fürdővízzel a gyereket is. Egy-egy népmisszió alkalmával újra meg újra alkalom nyílik az ünneplés, a képzeletet is megfogó és kielégítő, a kedélyvilágot is megindító színes szertartások rendezésére. Ne mások vetessék észre velünk mindig újból a ki nem használt nagy lehetőségeket, sokszor lebecsült emberi értékeinket. Hivatkozzunk-e itt a melbournei nagy eucharisztikus kongresszusra, pl. a bennszülöttek miséjére a törzsi táncokkal, énekekkel, vagy a százezer gyerek miséjének hangulatára? Szerencsés mai kezdeményezések voltak ezek, az örök igazságnak mai nyelven való elmondása. Ezért mondhatta az elnöklő Shehan bíboros: „Most már fölfelé megyünk“.

Az ember természete szerint közösségi lény. A vallásnak mindig döntő szerepe volt ennek az igénynek kielégítésében, helyes formálásában. Feladatunk az örök igazságot, az örök emberi szükséglet kielégítésére, a mai embernek, a mindennap emberének megfelelő módon prezentálni. De ne feledjük, hogy ez nemcsak igehirdetéssel történik. A közös ének, közös ima, a szertartások, a misszió minden apró részlete, egész „szerkezete“ ezt közvetíti.

Persze az idő rövid, még ha két hétig is tart a misszió, és így a lényeges dolgokból is csak a leglényegesebbekre jut. (Ausztráliában mindig legalább két ember megy a plébániára, és külön tartanak egy-egy hetet a férfiaknak, külön a nőknek.) Ezt a lényegeset, vagyis a beszédek témáit tehát jól meg kell választani. Persze nem akadémikus szintről, vagy a teológiai viták szempontjából. Hanem egyrészt az egyszerű, ún. „átlagkeresztény“ szemszögéből, — és itt komoly segítségünkre lehet, ha jól átelmélkedjük az Apostolok Cselekedeteiből az őskeresztény igehirdetés magvas formuláit. Másrészt ügyelnünk kell arra is, hogy necsak az értelem, hanem a kedély és az akarat is megtalálja táplálékát a beszédek tárgyában és tartalmában. Lehetetlen pl. missziós sorozatot elképzelni a Szűzanya alakjának, szerepének

29