Szolgálat 18. (1973)

Tanulmányok - Békési István: A népmissziók

beleszövése nélkül. Az utóbbi célt szolgálják a gyakorlati életből vett példák is; legnagyobb a hatás, ha a már tapasztaltabb misszionárius saját élményeiből veszi őket.

Joggal kifogásolták sokszor, hogy a régi missziókban túl sok volt a negatívum: a bűnről, a pokolról szóló beszéd. (Nem mintha ezt mindenestől szabad volna mellőzni!) Pedig ismertük a példát, mit írt X. Pius a beszédre: „Itt jön a szidás“ helyett a tennivaló: „Itt jön a készület.“ Msgr. Knox, a konvertita, keresett szónok és lelkigyakorlat-adó, aki a Bibliát egyedül lefordította modern angolra, említi egyik papoknak tartott konferenciájában: „Ha a beszéd után valaki megdicsér: Most jól beolvasott nekik, páter, akkor azt a beszédet el kell tépni és újraírni.“ — „Nem marni kell ezt a népet, hanem szeretni, segíteni, felemelni“ (Szabó Pál). Pozitív, biztató, tevékeny szellem járja át igehirdetésünket. Sokkal jobban ki kell emelnünk Isten velünk való terveit és hozzánk való nagy szeretetét. A gyarló, ezer belső gátlással és töméntelen külső akadállyal küzdő embert emelni és bátorítani kell, kidomborítva a kegyelemnek a gyengeségen győztes erejét. Nemcsak a szenteknek, vagy a mindenáron tökéletességre törekvőknek szólnak a Szentírásnak ezek a helyei!

A keresztény élet apostoli feladatait is ismerje meg minden réteg és csoport, sajátos körülményeinek megfelelően. A szeretet, szolgálat, az egymásért való felelősség tudata mind erősebbé kell hogy váljék híveinkben. A család, a munka, a hétköznapok megszentelése, ennek megértetése a szentpáli levelekből, de elsősorban a názáreti példából: egyik hivatása a ma és a jövő keresztényének. Az alapvető magyarázatokat erre közösen adhatjuk a missziós előadásokban, a csoportoktatások alapanyagául alig találhatunk jobb anyagot, mint a Vatikáni Zsinat zárógyűlésén elhangzott felhívásokat a különböző embercsoportokhoz. Tapasztalatból mondhatjuk, hogy éppen a „nyugtalan ifjúság“ nagy érdeklődéssel hallgatta és feszült figyelemmel kísérte, akár egy órán át is.

Ök kapcsolódtak bele legkönnyebben a kérdés-felelet, a véleménycsere próbálkozásaiba: a dialógusba is. Felnőttek nehezebben szokják meg, hogy a templomban kérdezzenek. (Hiszen ott eddig mindig hallgatniok kellett!) De ők is nekibátorodnak lassacskán. Akik ilyenkor nekilendülnek és szólnak, azokkal lehet általában a munkát tovább folytatni. De hányszor találkozunk esetekkel, hogy egy-egy csendben hallgató, vagy elgondolkodó (azt hisszük, már nem is figyel!) vendég jelentkezik a missziós atyánál, vagy utána a plébánosnál: „Mit is kell tennem, atya? Mert a misszió alatt hozzám is szólt az Úr.“ Mint ahogy a lelkipásztor munkájában mindenütt és mindig, a misszióban is magvetés történik. És azt csak a kegyeIme-osztogató Isten tudja, meg a lélek, akit elért, hogy mikor kit mi fog meg. A misszionárius csak magvető. A kisarjadás a lélektől függ, a növekedést meg az Úr adja. De a magot hinteni kell. Mert nem tudjuk, kit akar éppen most, éppen ezzel a misszióval hívni, szólítani az Isten.

30