Szolgálat 17. (1973)

Tanulmányok - K.F.: Az üresedő templomok „teológiája“

nik életünkben. Krisztus szent, szeplőtelen, tiszta áldozatához hozzáadjuk és vele egyesítjük először gyakorlatban, majd tudatosan is a szentmisében a magunk áldozatát, amely Krisztuséból fakad. Nemcsak a gyökeret, Krisztust visszük az oltárhoz, hanem az egész fát törzsével (az Egyházzal), ágaival, hajtásaival, gyümölcseivel és éltető nedvével: a Szentlélek áradásával együtt. Az egész Krisztust ajánljuk fel a mennyei Atyának hálaadásul, engesztelésül, imádásképpen. Ezért mondja Szent Ágoston: Mit ér Krisztus áldozata a te áldozatod nélkül?

Kettős következtetést vonunk le a mondottakból. A buzgóbbak, az oltár körül állók nocsak ünnepélyt lássanak a szentmisében, hanem egy kemény életnek összefoglalását, számtalan áldozat beteljesülését, másolatát. Feladatot. A szentmiseáldozat életstílus jele legyen, és az egész élet élő szentmiseáldozat. Az igeliturgia legyen a keresztény ember állandó eledele: róla elmélkedjék, ültesse át az életbe Isten szavát. Az áldozat előkészítése és felajánlása legyen számunkra állandó életprogram, stílus és törekvés: mint a szántóföldet a vetőmag befogadására, elő kell készíteni magunkban a humánumot, az istenarcú készséget, hogy befogadjuk Krisztus kegyelmét. Nyíltság, becsületes keresés, fegyelem, igazságosság, gyermeki fejlődésre-képesség, természetes alázat, igazságszeretet, az ember megbecsülése, munka, szorgalom, stb. — talán még csak emberi erények, de már „sacrificium praeparatum“, az Ö „útjának készítése“, Keresztelő János szellemében. Ez a praeparatio a keresztény életstílus: rendelkezésre állás, rugalmasság, valódi ob-latio (oda- vitel) Isten elé. Feléje irányítjuk természetes emberi erőfeszítéseinket: „Legyen meg a te akaratod!“ — „Szólj Uram, hallja a te szolgád.“

Mibennünk nem megy végbe a „transsubstantiatio“, az átlényegülés, de nagyon is végbe kell vinni a „transformation, a Krisztus Szíve szerint alakulást, és ezt az életet kell felajánlani, vagy talán helyesebben: kitárni Krisztus előtt, hogy alakítsa, nevelje, önmagához hasonlóvá tegye, és fogadja el engesztelésül, jóvátételül, hálaadásul, hogy mondhassa analogikusán mirólunk is: Te vagy az én testem, te vagy vérem a világ életéért. (Lám, a Jézus Szíve- tisztelet és az imaapostolság mennyire szerves része lelkiéletünknek!)

Vegyétek és egyétek, ez az én testem! — így mondja Krisztus, mert úgy szeretett minket, hogy nemcsak életét adta értünk, hanem lelki ételünk és italunk is lett. Hát nekünk is így kell szeretnünk, és meg kell valósítanunk a valódi „communio“-t, az adományok cseréjét ember és ember között, hogy egység és szeretet uralkodjék életünkben, és éljenek mások belőlünk, mint a kenyérből és borból.

Ez az élet miséje, ez az egyik igen fontos emlékezete és bemutatása Krisztus életének, általa egészítjük ki Krisztusnak örök és minden nap megújuló áldozatát. Ezt visszük az oltár elé (sohase menjünk üres kézzel az Úr oltárához!), és onnan erőt nyerünk, hogy a templomból hazatérve gyarapítsák és fejlesszük életünk áldozatát. Ezt is tesszük emlékezetére. Ez az élő körforgás: a miséről visszük a mintát, az erőt, a küldetést, hogy visszavigyük a

45