Szolgálat 17. (1973)
Tanulmányok - Magyar Erzsébet: Látogatás egy francia trappista kolostorban
Magyar Erzsébet LÁTOGATÁS EGY FRANCIA TRAPPISTA KOLOSTORBAN Thomas Merton könyveinek ismeretében már régóta vágytam meglátni egy olyan örökké hallgató szerzetest, aki csak mutogat, ha valami közölnivalója va, de azt is csak tisztes távolból . . . Jobban mondva azt szerettem volna látni, milyen körülmények között születnek meg olyan kiérett, letisztult alkotások, mint az övéi. Egy júniusi délután a Párizsból kifelé guruló vonaton vegyes érzelmekkel vártam első találkozásomat igazi trappista szerzetesekkel, illetőleg apácákkal. A dormans-i állomáson alig néhány ember kászálódott le a kocsikból. Egy miniatűrnek ható autó mellett óriás termetű trappistát pillantottam meg. A hagyományos öltözetről — fehér habitus, fekete skapuláré, rajta szíjöv — nem volt nehéz felismernem. Engem várt. Kicsit elfogódva köszöntöttem, vártam az elképzelt néma párbeszédet. Ehelyett barátságosan üdvözölt, betessékelt a kocsiba, és egy ügyes mozdulattal magát is bevarázsolta a volán mellé. Elindultunk. Pillanatok alatt átrohantunk a kis falun, széles szántóföldek maradtak el mögöttünk. Beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy a híres cisztercita apátságnak, Citeaux-nak volt a priorja hat évig, és alig három hónapja került ide, az igny-i női kolostorba, lelkésznek. Pappászentelése után még a római Angelicumon végzett külön filozófiai tanulmányokat, doktorátusának témáját Arisztotelésznek köszönheti. Megkérdeztem, mit csinált a háború idején. — Melyikre gondol — dobta vissza a kérdést. — Hát az első világháború alatt! — Akkor sajnos még nem éltem — volt a válasz. Most már duettben nevettünk. A folytatásból kiderült, hogy 1942-ben, még kamaszfiúként vitték el Németországba, ahol három évet dolgozott egy nagyüzemben. Amikor 1945-ben visszatérhetett Franciaországba, belépett a citeaux-i kolostorba. — De miért? Miért? — ismételtem meg a kérdést. Válasza a legnagyobb természetességgel hangzott: — Mert úgy gondoltam, hogy ez az életstílus segít a legjobban az Istennel való egyesülésre. Megcsikordult a fék, nagyot zökkent az autó. Majdnem túlszaladtunk az Igny felé lekanyarodó úton. Két perc múlva hatalmas nyitott kapu előtt álltunk meg. Megérkeztünk a kolostorba! Az első benyomásom: vöröslő rózsabokrok, hószínű galambok és — csend. Elmondhatatlan, kifejezhetetlen, leírhatatlan, kibeszélhetetlenüi „beszédes“ csend. — A hatalmas trappista eltűnt, és megjelent, ugyanabban az uniformisban, egy nővér. Fején kissé modernizált fehér fátyol, egybeszabott kis gallérral, ami ugyan praktikusnak hat, de szépnek igazán nem mondható. Yvonne nővér betessékel egy tágas, napsugaras vendégszobába, ahol már friss virág áll az asztalon. Majd lekalauzol az ebédlőbe, amelyre szintén ő visel gondot. Evés közben szóval tart, aztán nyolc óra előtt néhány perccel jóéjszakát kíván. — Aludjék jól és sokáig — mondja. — Xavier atya majd 25
