Szolgálat 17. (1973)

Tanulmányok - Magyar Erzsébet: Látogatás egy francia trappista kolostorban

tizenegykor misézik, hogy kipihenhesse magát. Kerekre tágult szemmel nézek utána: mekkora figyelem, miilyen természetes szeretet!

Az óriási, fehérre festett templomban másnap reggel mutatják meg azt a kis, a központi oltárra néző oldalkápolnát, amelyet a két trappista atyának és a vendégeknek tartanak fenn. Maga a templom hajója az apácák stall urnáit foglalja magában. Éppen tertiára harangoznak. Közös megegyezés alapján már néhány éve eltüntették az elválasztó rácsot, így oldalról jól láthatok mindent: a hosszú, bő ujjú fehér köpenyben némán gyülekező nővéreket (egy magyar is van közöttük), térdhajtás helyett a mély meghajlásokat a taberná- kulum felé, a staliumokat és a modern kiadású zsoltároskönyveket. Egymással szembefordulva állnak, majd az apátnő kis koppantására keresztet vetnek. Felhangzik a Szentlelket hívogató himnusz, utána a 118. zsoltár három szép szakasza. Franciául, a megújított liturgikus dallamon énekelnek mindent, hangszerkísérettel. Könyörögnek a jelenlevőkért, a távollevő testvérekért, az Egyház minden tagjáért, az elhúnytakért, vagyis a hazaérkezettekért. Befejezésül közösen énekeljük a Miatyánkot: a kölcsönös kiengesztelő- dés szándékával. Egy percnyi csend, aztán mély meghajlással elhagyják a kórust.

Kilenctől tizenkettőig mindenki dolgozik: a sajtüzemben, a vajgyártásnál, a csomagolórészlegben, a cukorkaüzemben, a gépműhelyben, a gazdasági udvarban, a konyhában, a könyvelésben, — kit hová rendel az engedelmesség. Most már én is megpróbálom követni a napirendet: 12-kor ismét az offícium- ra gyűlnek össze: eléneklik a sextát. Utána ebéd, egy kis szabadidő. Fél háromkor elrecitálják a nonát, utána ismét munka délután ötig. Szabad idő, fél hatkor vesperás. Ez jó félóra hosszat tart, mindig ünnepélyes: a munkában elfáradt és a nap kegyelmeiért hálát adó ember istendícsérete.

Ezután a szomszédos kapitulumterembe vonulnak át: itt tartja meg az apátnő szokásos esti konferenciáját. Mikrofonnal felerősített hangja átszűrődik az ajtón. Hirtelen hangos nevetéshullám csap be az üres templomba. Ekkor kezd bennem tudatosodni a gondolat, hogy ezek a hallgatag, fehérruhás alakok: emberek, természetesek, jókedvűek, akik „füllel hallhatóan“ — ha szemmel nem is láthatóan — értik a tréfát! (Később hallottam, ml volt a kirobbanó kacaj oka: az apátnő a templomátrendezéssel kapcsolatban akaratlanul is összehasonlítást tett az ideiglenes „mini-oltár“ és a miséző „maxi-pap“ között . . .)

A vacsoránál egy kis papírlap értesít, hogy másnap reggel tíz órakor menjek az egyik beszédszobába, az apátnő vár. örömömben kissé gyorsabban kanalazom a nagy köcsög aludttejet, és igyekszem vissza a magam stallumá- ba, hogy bekapcsolódhassam az esti kompletóriumba. Az utolsó könyörgés és az apátnő áldása után eloltanak minden lámpát. Félhomály borul a nagy fehér hajóra. Xavier atya, a sekrestyés, meggyújt egy gyertyát a középkori nagy Mária-szobor előtt. Ekkor hangzik fel a világ valamennyi cisztercita kolostorában egyformán énekelt, csodálatos Salve Regina. — Mély meghajlás

26