Szolgálat 17. (1973)
Tanulmányok - Walter Spahn: Szemlélődés a mindennapi életben
De hogyan lehet elképzelni szabályszerűséget az imában a mai ember számára, aki a tömeg elszigeteltségében és forgatagában él? A szemlélődő rendek útját nehezen utánozhatjuk. A családanya, a munkás, a vállalati főnök, de még a pap órarendjét sem az imádság időszakai tagolják. Sajnálhatjuk, hiányolhatjuk ezt, de mi haszna? Nincsenek-e más lehetőségei a rendszeres imádkozásnak? Mindenekelőtt újból föl kell fedeznünk, hogy a mindennapi élet minden körülménye között találhatunk rövidke pillanatokat, amikor szívünkben fölidézhetjük az Evangélium egy szavát, egy zsoltárverset, segítségül hívhatjuk Krisztus Nevét. Ez a „szabálytalan szabályosság" egy elkötelezésen alapul. És ez azonos a szerzetesi élet fenntartó erejével, ahol az imádság percei beleilleszkednek a mindennapi ritmusba, az biztosítja őket. Még messzebb is mehetünk: ha rendszeresen megnyílunk Isten hűséges működésének, ez odajuttathat bennünket, hogy az év folyamán egyes megállapított órákat, napokat teljesen az imádságnak szentelünk és kivonunk a tevékenység kényszerű sürgetése alól. Legjobban úgy lehetne ezt megvalósítani, ha néhány napra egy olyan közösséghez csatlakoznánk, amelynek feladata az imádság. Nem ez lenne-e az egyházak egyik kötelessége: keressenek eszközöket, amelyekkel ismét megadhassák a mai embernek a lehetőséget arra, hogy résztvehessen ebben az állandó imádságban? Micsoda kiapadhatatlan forrásai a hűségnek a mindennapi életben! Tökéletlenség Fájdalmas megtapasztalni személyi képességeink határait. Még fájdalmasabb lehet, ha megéljük, hogy képtelenek vagyunk imádkozni. Talán abból a gondolatból fakad a szemlélődéstől távoltartó félelem, hogy az szerintünk föltételezi a tökéletességet. Nem a szentek kiváltsága-e Krisztus szemlélete? Pál a leveleiben gyakran nevezte a keresztényeket „szenteknek". A szentség nem természeti tulajdonság, hanem Isten ajándéka. Nem éppen az jellemzi-e a szentet, hogy nem hagyja magát bezárni emberi tökéletlenségének korlátái közé, hanem Krisztusra hagyatkozik, az ő bocsánatába vetett bolondul merész bizalommal? Nem arról van szó, hogy méricskéljük, hol tartunk, hogy szentté nyilvánítsuk sajátmagunkat, hanem hogy — folyvást fokozódó csodálkozással — fölfedezzük az imádságban, mennyire Krisztus az, aki szentté tesz minket. A szemlélődés nem a hit alig-megközelíthető csúcsa, hanem mindig új, sodró lendület Krisztus felé. COMMUNION 1972-2 24
