Szolgálat 17. (1973)
Tanulmányok - Walter Spahn: Szemlélődés a mindennapi életben
A szemlélődés tétje az, hogy nem töltjük meg a csendet munkával, zenével vagy szavakkal, hanem megmaradunk benne, várunk. Az Evangélium eszkatológikus szövegeit mindig történelmileg próbálták magyarázni, következőleg szinte minden vonatkozás nélkül a modern emberre. Nem érthetjük-e ezeket a Krisztus visszatéréséről szóló szavakat egyszerűen úgy is, mint erősebb, hangsúlyosabb kifejezését annak a biztos igazságnak, hogy Krisztus útban van felénk, emberek felé, és betölti minden vágyunkat? Csak Krisztus visszatérésének erre az ígéretére támaszkodva tudjuk magunkra vállalni a csend kockázatát. Csak így vagyok biztos benne, hogy nem sajátmagamat találom meg a csendben újra, a saját vágyaimat, a saját mélyeimet, a saját érzéseimet, hanem a Feltámadottal találkozom. Ezek után, ha egyszer bizalommal döntöttünk a belső csend mellett, hátra van még a kérdés: hol talál a modern ember olyan helyet, ahol csendben lehet. Vajon nem az imádást kell-e először megtalálnunk újból, az együttes Krisztus-várást liturgikus együttléteinkben? A templomban való megjelenésünk órája, az orgonaszó, amelyet hallgatunk, a közös ének, Isten igéjének közös hallgatása, a közbenjáró könyörgések, a szentségek már magukban is a szemlélődés jelei. Talán elkoptak, de ha újból elevenné tennénk őket, megmutatnák hatékonyságukat. Ezért kellenek keresztények — laikusok és teológusok —, akik forrón szeressék ezeket a mi annyit kritizált istentiszteleteinket: nem mintha az Egyház arca dicsőséges lenne, hanem mert Krisztus teste, az ő jelenlétének helye. Lehet-e a modern család a csend ilyen perceinek a helye? A legtöbb családi áhítatgyakorlat megmerevedett. Vagy újakat keresnek, vagy valameny- nyivel felhagytak. Ezért a mai család zsákutcába jutott: szenved a saját zűrzavarától, és mégsem tudja már megtalálni a csend forrásait a közös imában. Csak egy megoldást tudok: elevenítsük merészen föl a régi jámborsági formákat, elsősorban talán az asztali imát. Mindenesetre nem szabad illúziókat táplálni és ne akarjunk „kis liturgiát“ csinálni magunknak, hanem elégedjünk meg néhány zsoltárverssel, Istenhez intézett rövid fohásszal. „Amikor imádkoztok, ne fecsegjetek össze-vissza, mint a pogányok. Azt hiszik ugyanis, hogy bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást“ (Mt 6,7). Az imát nem idővel és nem a szavak számával mérik. De azért bizonyos rendszeresség fontos. Krisztus szemlélésének egy másik lehetséges módja mindennapi életünk kellős közepén az, ha komolyan vesszük az Úr szavát: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig befogad engem, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem“ (Mk 9,37). „. . . Ekkor az igazak így felelnek majd neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni és adtunk enned, vagy szomjazni és adtunk innod? Mikor láttunk téged jövevényként és befogadtunk, vagy mezítelenül és felruháztunk? Mikor láttunk téged betegen vagv börtönben, és meglátogattunk? A király pedig ezt fogja 22
